Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.3.4. Perelhet-e a privatizációs pályázat vesztese?

1990 őszétől kezdve Magyarországon a privatizáció centralizált módon, a kormány ellenőrzése alatt zajlott, s ennek az egyik elkerülhetetlen következménye volt az a jogi megoldás, amelyben az ÁVÜ, mint az állam tulajdonosi szervezete, megfellebbezhetetlen döntéseket hozott. Hogy ez a konstrukció helyes vagy helytelen, arról az ÁVÜ megalakulásától kezdve vitatkoztak a jogászok. Ehhez képest a végső szót meglehetősen későn, csak 1999 decemberében mondta ki a Legfelsőbb Bíróság (LB). A legfelsőbb bírói testület jogegységi határozatával úgy foglalt állást, hogy a privatizációs pályázat vesztese megtámadhatja a tender kiírója és a nyertes között létrejött szerződést, amit a bíróság érdemben köteles vizsgálni. A döntés előzménye a Budapest Közért privatizációs pályázata volt, ahol a felperes vesztes pályázó azt a korábbi jogerős ítéletet kérdőjelezte meg, amely szerint nincs joga semmisségre hivatkozva megtámadni a tender – általa jogellenesnek minősített – lebonyolítását és az annak nyomán az ÁVÜ és a nyertes között megkötött szerződést.1

Ennek az LB döntésnek az elvi és gyakorlati jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Ha a magyar jogalkalmazás gépezete nem ilyen lassan őrölt volna, s a gyanúsnak vélt tenderek megtámadhatósága már 1990-től világos és egyértelmű, akkor ez a tény önmagában is sokban befolyásolta volna a privatizációs szervezetek munkáját. Hogy ez aztán a tranzakciók tisztaságát és átláthatóságát javította volna inkább, vagy éppen ellenkezőleg, a privatizációs folyamat végzetes lelassulását eredményezte volna, azt 20 év távlatából már nem lehet eldönteni. De azért annyi feltételezhető, hogy amennyiben a privatizációs pályázatokon a csalást, korrupciót gyanító vesztes fél automatikusan nyúlhatott volna a perindítás fegyveréhez, az a privatizációs szervezetek vezetőit is nagyobb óvatosságra intette volna. Persze, még ez sem teljesen biztos. A média-privatizáció példája (9.7. Függelék) ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Ott ugyanis egy percig sem volt vita arról, hogy a pályázat vesztesének jogában áll bírósághoz fordulni, mégis egészen átlátszó módon csalt a médiahatóság, amikor a privatizációs pályázatokat értékelte.

Azok számára, akik egy-egy privatizációs tranzakció mögött korrupciót gyanítottak, lehetséges támadási irányt kínált a privatizációs pályázatok tartalmi feltételeinek megkérdőjelezése is. Ezzel a kérdéssel az Alkotmánybíróság a TIGÁZ Rt. privatizációs pályázata kapcsán foglalkozott. Az AB-hez forduló indítványozó ugyanis úgy vélte, hogy a pályázók körének meghatározása nem lehet a tulajdonos ÁPV Rt. kizárólagos joga, még akkor sem, ha a pályázat feltételeit egy pontosan megjelölt kormányhatározat tartalmazta. Az AB 298/B/1996-os határozatában az indítványt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította, arra hivatkozva, hogy a kormánynak igenis jogában áll szerződési feltételekkel kapcsolatos döntéseket hozni.

A döntés 1999. dec. 7-én született, a jogegységi határozat írásba foglalt szövege a Magyar Közlöny 2000. jan. 10-i számában látott napvilágot. Az ÁPV Rt. szempontjából a döntésnek közvetlen jelentősége is volt, tekintettel arra, hogy 2000 januárjában 9 ilyen pere volt folyamatban (VG, 1999. dec. 9., 2000. jan. 21.).