Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.5.2. A Fidesz–MDF-székházbotrány

1993. január 11-én írták alá azt a pártszékház elosztási megállapodást, melynek alapján – az egykori Erőterv-székház,1 illetve az egykori VI. kerületi MSZMP-pártbizottság épületén2 túl – az ÁVÜ egy pártközi, ún. korrekciós elszámolás alapján ingyenes juttatásként az egykori Tiszti Kaszinót3 is az MDF-nek és a Fidesznek adta át. A két párt azonban egyetlen pillanatra sem vette igénybe ezeket az épületeket, mert nem épületre volt szükségük,4 hanem készpénzre. Ezért rögtön az átvételt követően 1,5 Mrd Ft-ért eladták az akkor még 100%-ban állami tulajdonú Magyar Külkereskedelmi Banknak, amelyet ekkortájt Erdélyi Zsigmond Gábor vezetett.5 Ez a pénz másfélszerese volt annak az összegnek, amit a két párt a költségvetésből állami támogatásként kapott.

A két párt között az első okirattal bizonyítható megállapodás 1991. december 20-án született, amikor a KVI-nek írt közös levélben az MDF és a Fidesz kincstárnokai, Kollár K. Attila és Simicska Lajos 1,7 Mrd Ft készpénzbeli „kárpótlást” kért az általuk vélelmezett ingatlanelosztási aránytalanságok ellentételezésére.6

A korszak egyik krónikása – Révész (2011) – utólag a következőképpen rekonstruálta a történet üzleti és politikai szálait: „Az Országgyűlés (korábbi – M. P. megjegyzése) hatpárti döntése szerint a pártoknak az állam a parlamenti erőviszonyoknak megfelelő arányban székházaknak való épületeket juttatott. A Fidesznek és az MDF-nek járt még valamekkora alapterület. A két párt pénztárnoka […] kitalálta, hogyan tudnának erre a jogalapra hivatkozva annyi pénzt kiszedni az államból, amennyit csak lehet. Nos úgy, hogy a lehető legértékesebb ingatlanokban utaltatják ki maguknak a „hasznos alapterületet”, ebbe a valójában hasznos és piacilag mindenképp hasznosítható alapterület jelentős részét nem számítják bele, az így közösen megkapott ingatlanokat […] az ÁVÜ és a Kincstári Vagyonkezelő közreműködésével a piaci árnál jóval drágábban értékesítik, a vételár túlnyomó részét még 1992-ben beszedik, de ezt előlegnek minősítik […], hogy a bevétel hivatalosan csak 1993-ban keletkezzen, amikor a pártoknak már nem kell áfát fizetniük. Ebből a pénzből alapították a fideszes és Fidesz-közeli cégek garmadát, melyek felhalmozott köz- és magántartozásait a cégiratokkal együtt később a híres fantomvevőkön, Josip Toton és Kaya Ibrahimon keresztül eltüntették. […]

Ha egy kormány, mely a közvélemény-kutatási eredményekből azt látja, hogy a következő választások megnyerésére minimális az esélye, ellenzéki riválisát, mely viszont a következő választások biztos nyertesének látszik, titkos manipulációkkal hatalmas anyagi (és ezzel politikai) lehetőségekhez juttatja, aligha azért teszi ezt, hogy könnyebben leválthassák őt. Sokkal valószínűbb, hogy Antall József MDF-e így kívánta bevásárolni magát a Fidesz mellé a következő kormányba. »Meggyőződésem volt, hogy a Fideszt be kell vonni a kormánykoalícióba« – nyilatkozta később Boross Péter is a Népszabadságnak.”7 Ez bizonyára valóban így volt, és ez magyarázhatja, hogy az 1992 februárjában megfogalmazott, de Antall József által jóvá nem hagyott kormányhatározatot éppen azon az 1992. április 16-i kormányülésen hagyták véglegesen jóvá, amelyen Antall távollétében Boros Péter elnökölt.8

Ez a Fidesz számára közel 700 M Ft hasznot hozó székháztranzakció, a hozzá kapcsolódó bankhitelek és mindezen pénzek felhasználása körüli tisztázatlan ügyek a Fideszben 10 hónappal később pártszakadást eredményeztek,9 melynek nyomán több vezető fideszes politikus – például a privatizációs ügyekben korábban is, később is szerepet vállaló Ungár Klára – átlépett az SZDSZ-be. Jórészt ide vezethető vissza a párt nem várt, súlyos kudarca az 1994. évi választásokon. A széles körű nyilvánosság számára azonban csak 1999-ben derült ki, hogy a székházeladásból származó pénzek kis töredéke (mindössze 4,7 millió Ft) az Orbán család magánvagyonosodását segítette, méghozzá éppen egy Orbán Viktor apja által privatizált kőbánya-vállalkozáson keresztül.10

25: Az Orbán család kőbányája

Az egykori Pannolit Kőbányászati Vállalatról levált, Gánt községben található Dolomit Kft.-t – amelynek Orbán Viktor édesapja, Orbán Győző 1976-től üzemvezetője, majd ügyvezetője volt – 1992-ben hirdettette meg eladásra az ÁVÜ megbízásából eljáró Dunaholding Rt. A pályázatra két érvényes ajánlat érkezett: az egyik a dunaújvárosi Forma Bt.-től, amely egy osztrák építőipari cég nevében szállt ringbe, a másik pedig az a lap- és könyvkiadással foglalkozó Centum Kft. volt, amely korábban Századvég Kft. néven működött. Ebben a vállalkozásban szinte a Fidesz teljes felső vezetése megfordult: Orbán Viktor pártelnök mellett ügyvezetői posztot töltött be Kövér Szilárd (Kövér László testvére) és Simicska Lajos is. A Fidesz egyik vállalkozása tehát a pártelnök édesapjának munkahelyét próbálta magánosítani – elsőre azonban sikertelenül.

A Forma Bt. ugyanis névérték feletti (150%-os) ajánlatával győztesként került ki a párharcból, ez azonban messze nem jelentette azt, hogy meg is szerezte a bányát. Az akkori szabályok értelmében ugyanis a dolgozókat és az általuk alakított gazdasági társaságokat elővételi jog illette meg, így a győztes pályázó csak abban az esetben válhatott tulajdonossá, ha ők lemondtak erről a jogukról. A Dolomit Kft. dolgozói azonban éltek a lehetőséggel, és igényt jelentettek be a 25 M Ft-os törzstőkéjű vállalkozás teljes tulajdoni hányadára, és id. Orbán Győző négy társával, illetve a többi dolgozót tömörítő Karbonát Kft.-vel és Szikla Bt.-vel együtt 1992 májusában a bánya tulajdonosa lett. A mintegy 41 M Ft-os piaci értékű vállalatot a dolgozók kedvezménnyel, jóval a névérték alatt vehették meg, és összesen 21 M Ft körüli összeget fizettek érte. De a Dolomit Kft. is beszállt a tranzakcióba: a Kereskedelmi Banktól felvett E-hitel és kárpótlási jegy ellenében saját maga 30%-át (névértéken 7,5 M Ft törzsbetétet) vásárolta meg 11,2 M Ft-ért. Ennek lehetőségét egyébként a jogszabályok nem zárták ki, ám ez az önprivatizációs gyakorlatban „meglehetősen atipikus húzásnak” számított, miután a törvények értelmében az így megszerzett tulajdonrészt egy éven belül értékesíteni kell. A lépésnek az lehetett az oka, hogy a dolgozók nem rendelkeztek elegendő pénzzel a vállalat teljes felvásárlásához, ezért annak tőkéjét is fel kellett használniuk a tranzakcióban. A cég legnagyobb tulajdonosa mindenesetre magánszemélyként az ügyvezető, Orbán Győző lett a maga 1,6 M Ft névértékű törzsbetétjével, amit harmadáron, 556 000 Ft-ért vásárolt meg.

Alig egy évvel később a Dolomit tulajdoni szerkezete átalakult, és felbukkant egy Fideszhez közeli vállalkozás, jelesül a székházpénzből 102 M Ft-tal feltőkésített Quality Invest Rt. Ez a cég a tagok törzsbetétjeiből vásárolt meg összességében 4,75 M Ft névértékű tulajdoni hányadot – ismeretlen vételáron. Az alig fél év múlva, 1993. szeptember 22-én tartott taggyűlésen a Quality Invest Rt.-t képviselő Kövér Szilárd bejelentette, hogy a korábban megszerzett üzletrészt jóval névérték alatt, 1,2 M Ft-ért eladja a Dolomit Kft.-nek. Egyben lemondott arról az elővételi jogáról, ami a Dolomit Kft. korábban megszerzett és értékesítésre váró 30%-nyi tulajdoni hányadára vonatkozott, és hozzájárult ahhoz, hogy ezt az üzletrészt a tagok törzsbetétjeik arányában névértéken, halasztott fizetéssel megvásárolhassák. Ez a bonyolult tranzakciósorozat „tipikus készpénztranszfer” volt, amelynek lényege, hogy a magas árfolyamon (általában névérték felett) vásárolt üzletrészt később a vételár töredékéért értékesítik. A Quality Invest Rt. ezzel a „nagylelkű” lépésével biztosította id. Orbán Győző és társai számára, hogy a bányaüzem véglegesen a tulajdonukba kerüljön.11

Az ÁVÜ döntéshozóinak szerepét ebben a sok-sok hónapon keresztül húzódó tranzakcióban soha senki nem vizsgálta a későbbiek során.

1	Címe: Széchenyi rakpart 3.
2	Címe: Andrássy út 105.
3	Címe: Váci utca 38.
4	Az MDF budapesti székháza a budai Bem téren volt, az egykoron Radetzky-laktanya néven ismert hatalmas épülettömbben, amit egy korábbi pártközi megállapodás keretében kapott.
5	A 2001-ig ismertté vált részletekről lásd Juhász (2001) részletes beszámolóját a 28., valamint a szerződés dokumentumait uo. a 178–180. oldalon. Az újabb források közül fontos részleteket tartalmaz Révész (2013) és Hargitai (2013), valamint a MaNcs-ban megjelent Erdélyi Zsigmond Gábor-nekrológ (2020, máj. 14.).
6	168 Óra, 2005. szept. 27.
7	NSZ, 1995. jan. 14.
8	HVG, 2018. jan. 18., 40–41.
9	A székházügy utólag botrányosnak minősült részleteit a Népszabadság és a Magyar Hírlap bő 4 hónappal a szerződések aláírása után, ugyanazon a napon, 1993. május 25-én hozta nyilvánosságra. Utólag gyanítható, hogy az információkat az MSZP-s Máté László szivárogtatta ki, aki viszont Varga Tamástól tudhatta meg a tranzakció részleteit (Debreczeni, 2011: 110; Révész, 2013).
10	A rendszerváltás utáni első szárszói találkozón, 1993 júniusában már egy viszonylag széles körű liberális értelmiségi tábor előtt felvetődött az a kérdés, hogy a „székházügyben” miért működött együtt a Fidesz és az MDF. Az ügy kirobbantása – Orbán Viktor jelenlétében – György Péter, az akkor még Fidesz-támogató esztéta nevéhez fűződik. Bő egy évtizeddel később ennek az ügynek az egyik leágazásaként az Élet és Irodalom c. hetilap pert vesztett a Fidesz ellenében, mert a lap szerint a székház árának eltüntetésében „fideszes cégek” játszottak szerepet, ám a bíróság a párt kérésére csak azt tartotta bizonyítottnak, hogy ezek a cégek „Fidesz-közeliek” voltak (MaNcs, 2005. jún. 16., Kovács–Tarnói (2000), Hargitai (2013), http://www.atv.hu/videok/video–20150304-mit-uzent-a-szarszoi-talalkozo).
11	Ószabó–Vajda (1999).