A hazai szállodaláncok kialakulása.1 1989 előtt Magyarországon nemzetközi összevetésben igen kevés volt a szállodai férőhely: az egész ország területén nem több, mint egy-egy nyugat-európai fővárosban, például Bécsben. A férőhelyek zömmel az idegenforgalmi körzetekben koncentrálódnak, itt is inkább a városokban. A vidékre tévedt turista eközben kénytelen volt beérni a lepusztult, egyre alacsonyabb kategóriába süllyedő, egyre szerényebb szolgáltatásokat kínáló „egységekkel”. Ördögi kör volt ez: elmaradnak a vendégek, a valaha patinás vidéki szállodák jövedelmezőségi gondokkal küszködnek, még jobban leromlanak vagy egyenesen bezárnak, a kevés szállodából még kevesebb lesz. A lerobbanó egységeket a jövedelmezőkkel kell megsegíteni! – ez volt a vezérgondolata a 70-es évek centralizálási kampányának, melynek során a HungarHotels, a Pannónia és a Danubius irányításába vonták a mintegy száz állami szállodát. A fejlesztésekben ez a gondolat a visszájára fordult. Kifizetődőnek csak a fővárosi luxusszállók fejlesztése bizonyult, és a periféria visszavonhatatlanul lerobbant. Mire az ÁVÜ megalakult, a helyzet még tovább bonyolódott. Előbb az állam és az önkormányzatok közötti vagyonmegosztás és a telkekkel kapcsolatos jogi zűrzavar okozott tulajdoni vitákat. Majd végül három pénzügyi intézkedés (a vegyesvállalatok nyereségadó-kedvezményének megvonása, az osztrák hitelkonstrukció kedvezményes kamatainak piaci szintre helyezése, valamint törlesztési idejének előrehozása) egy csapásra átrajzolta a szállodavállalatok profitabilitásáról korábban alkotott befektetői képeket.2