Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.5.7. A HungarHotels-botrány – a menedzsment csinálta

A hazai szállodaláncok kialakulása.1 1989 előtt Magyarországon nemzetközi összevetésben igen kevés volt a szállodai férőhely: az egész ország területén nem több, mint egy-egy nyugat-európai fővárosban, például Bécsben. A férőhelyek zömmel az idegenforgalmi körzetekben koncentrálódnak, itt is inkább a városokban. A vidékre tévedt turista eközben kénytelen volt beérni a lepusztult, egyre alacsonyabb kategóriába süllyedő, egyre szerényebb szolgáltatásokat kínáló „egységekkel”. Ördögi kör volt ez: elmaradnak a vendégek, a valaha patinás vidéki szállodák jövedelmezőségi gondokkal küszködnek, még jobban leromlanak vagy egyenesen bezárnak, a kevés szállodából még kevesebb lesz. A lerobbanó egységeket a jövedelmezőkkel kell megsegíteni! – ez volt a vezérgondolata a 70-es évek centralizálási kampányának, melynek során a HungarHotels, a Pannónia és a Danubius irányításába vonták a mintegy száz állami szállodát. A fejlesztésekben ez a gondolat a visszájára fordult. Kifizetődőnek csak a fővárosi luxusszállók fejlesztése bizonyult, és a periféria visszavonhatatlanul lerobbant. Mire az ÁVÜ megalakult, a helyzet még tovább bonyolódott. Előbb az állam és az önkormányzatok közötti vagyonmegosztás és a telkekkel kapcsolatos jogi zűrzavar okozott tulajdoni vitákat. Majd végül három pénzügyi intézkedés (a vegyesvállalatok nyereségadó-kedvezményének megvonása, az osztrák hitelkonstrukció kedvezményes kamatainak piaci szintre helyezése, valamint törlesztési idejének előrehozása) egy csapásra átrajzolta a szállodavállalatok profitabilitásáról korábban alkotott befektetői képeket.2

Két kudarcos kísérlet után küzdelem a befektetők bizalmáért 1994-ben. 1989 decemberében, összekapcsolva a társasággá alakulást és a privatizációt, a vállalati tanács által irányított HungarHotels (HH) felső menedzsmentje a Quintus nevű, dán–svéd befektetési konzorciummal kötött a vállalat számára előnyös, ámde a költségvetés számára szinte semmilyen bevételt sem eredményező megállapodást.3 A vállalat szállodaportfóliójában sokféle szálloda volt: a 10 szobástól az 500 szobásig, az 1 csillagostól az 5 csillagosig, százéves épülettől frissen felépítettig. Saját tulajdonú házai mellett a HH üzemeltetett szállodákat Ausztriában és az NSZK-ban is. Jelentős hálózatot tartott fenn itthon és külföldön éttermekből, csárdákból, cukrászdákból is.

A koncepció az volt, hogy a vállalat 50 szállodáját beviszik egy újonnan alapítandó részvénytársaságba, és a részvények 51,6%-át a befektetői konzorcium szerzi meg. A részvényekért a külföldi partner 90 millió USD-t (≈ 5,7 Mrd Ft-ot) fizetett volna.4 Ebből a HungarHotels megtéríti 8 Mrd Ft-os banki adósságát vagy annak egy részét, és így lehetősége nyílik arra, hogy saját erőből felújítsa a szállodákat. A tranzakciót Tömpe István, az ÁVÜ akkori vezetője állította le, mert úgy gondolta, hogy külön-külön eladva a „házak” többet fognak érni.5 Amikor kitört a politikai botrány is, a Legfelsőbb Bíróság egy jelentéktelen formai hibára hivatkozva gyakorlatilag érvénytelenítette az rt.-vé alakulást.6

A következő privatizációs kísérlet már az ÁVÜ kezdeményezése volt, a HH bekerült az 1990 őszén meghirdetett, Első Privatizációs Programba (4.2.3.1.). A felkért tanácsadó, a Swiss Bank Corp. több alternatívát is felvázolt (decentralizált értékesítés, tőzsdei bevezetés, 49% eladása külföldi befektetőknek) – de befektetői érdeklődés hiányában semmi sem történt. Ezért 1990. december 19-én az ÁVÜ mindent elölről kezdett: a Credit-Suisse First Boston (CSFB) tanácsadó céget jelölte ki a privatizáció lebonyolítására. Ám ezt a HH menedzsmentje olyan mértékben ellenezte, hogy az ÁVÜ feladta ezt a szándékát. Így a HH tehát további négy évre állami tulajdonban maradt. Nyereséget alig termelt, fejlesztési forrása nem képződött. De azért nem maradt minden teljesen változatlan: 1991 novemberében 46 kisebb-nagyobb szállodát, éttermet és cukrászdát az ÁVÜ elvont a HH-tól, s azokból 35 kisebb házat viszonylag gyorsan magyar befektetőknek értékesített. A nagyobbak között volt a budapesti Hotel Duna Intercontinental, amit a Marriott 1992/93 fordulóján 53,1 M USD-ért vett meg.

Az 1994. évi kormányváltást követően az első nagyobb üzleti tranzakció a HH értékesítése lett volna. Erre az országnak mindenképpen szüksége lett volna, miután a választásokat megelőző 6 hónapban szinte már állt a privatizáció, s az új kormány által ígért új törvény és stratégia elfogadása láthatóan lassan haladt. A szállodacsoport értékesítésének sikeres lezárása azért is fontos lett volna, mert – mint fentebb már említettük – egy HH-botrányt korábban már átélt a magyar privatizáció.

A társaság privatizációs koncepciójáról az ÁVÜ még 1994 februárjában – tehát a választások előtt – döntött. Ekkor a szállodacsoport már csak 8 fővárosi és 7 vidéki házat üzemeltetett. Az ÁVÜ feltételül szabta, hogy csak az az ajánlat érvényes, amely a HH részvényeinek 51%-áért legalább 42 millió USD-t ajánl, vagyis a limitár – akkori árfolyamon számolva – megegyezett a 9 Mrd Ft jegyzett tőkéjű cég részvényeinek névértékével. Az Rt. jegyzett tőkéje 9 milliárd Ft volt, tulajdonosai pedig az ÁVÜ (62,6 %), az önkormányzatok (17,5 %) és a HungarHotels Rt. (19,9 %). Az ÁVÜ által szokásos módon kiírt, kétfordulós pályázatot egy hotelek felvásárlására és működtetésére specializálódott sikeres üzletivállalkozás-alap, az American General Hospitality (AGH) nyerte, amely a részvények 51%-áért 57,5 M USD-t (≈ 5,6 Mrd Ft) lett volna hajlandó fizetni. Volt két másik pályázó is, az az Intercontinental Hotels, amely mögött a Nomura International állt, valamint az Interag és a CP Holding konzorciuma (róluk még lesz szó a későbbiekben).7

Az AGH legnagyobb részvényese a texasi születésű Jim E. Sowell volt; ekkoriban az AGH volt a Hilton-hotelek első számú üzemeltetője, vagyis nagyon komoly cégnek számított. Az AGH az akkoriban szokásos üzleti modellt követte: a megvásárolt szállodákba csak kisebbségi tulajdonnak megfelelő pénzt fektetett be, a hiányzó 70-80%-ot a pénzpiacról szedte össze, miután már a tranzakció összes részletét tisztázták. A budapesti tárgyalások során az AGH-t a Creditanstalt befektetési bank, név szerint Simor András képviselte.

Csakhogy mindez még az internet előtti korszakban történt, amikor egy amerikai cégről nem lehetett másodpercek alatt „guglizás”-sal információt szerezni. Nemcsak a közvélemény, de a magyar szállodai szakma első emberei sem hallottak korábban soha semmit az AGH-ról. Ez adott alapot arra a gyanúra, hogy valójában ez egy nem is létező, fiktív vevőjelölt.8

Az AGH által az ÁVÜ-nek ajánlott összeg – jegyzetttőke-alapon – 134%-os névértéknek felelt meg.9 Ezenfelül a befektető 3 éves beruházási programot is vállalt 19,5 M USD értékben. Az ÁVÜ jegyzőkönyve szerint „a HungarHotels Rt. részvényeinek értékesítésére vonatkozó pályázat lezárásáról szóló előterjesztést az igazgatótanács zárt ülésen tárgyalta meg” – először november 9-én majd november 16-án,10 végül december 14-én a döntés is nyilvánosságra került.11 Egy nappal később, teljesen váratlanul, Horn Gyula miniszterelnök – megkerülve Békesi László pénzügyminisztert – a tranzakciót felfüggesztette (amihez formálisan nem volt joga), és vizsgálatokat rendelt el.12 Egy héttel később, december 23-án, karácsony előtt egy nappal (!) – éppen a törvényesség látszatának fenntartása miatt – Horn rákényszerült arra, hogy visszavonja korábbi döntését: a befektetőkkel való tárgyalás folytatására utasította Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztost, aki közvetlenül az ÁVÜ irányításáért is felelt.

Suttogó propaganda. Már az első pletykák is arról szóltak, hogy a privatizációs kormánybiztos, Bartha Ferenc működése mögött valamiféle súlyos visszaélés, összeférhetetlenség, korrupció rejtőzik. Így emlékezett vissza az ügyre Horn (1999) is. Ehhez képest tény, hogy máig nem jelent meg nyomtatásban sehol egyetlen korrupcióra való utalás vagy konkrét gyanúsítás sem. Horn emlékirataiban is csak annyi áll, hogy a miniszterelnököt egy „régi ismerőse” a lakásán hívta telefonon, s így tájékoztatta arról, hogy „aznap este az illetékesek eldöntötték, hogy egy ismeretlen amerikai idegenforgalmi cégnek adják el a HungarHotels állami tröszt tulajdonában lévő, mind a 15 szállodát egy csomagban, potom árért. Ez a döntés felháborító, az állami vagyon eltékozlását jelenti, s neki arról is tudomása van, hogy a döntéshozók nem önzetlenül választották az amerikai céget. […] Ismerősöm közölte, hogy bizonyítéka nincs, de az ügy alapos kivizsgálása minden bizonnyal feltárja majd a tényeket.”13

28: Horn Gyula hiszékenysége és puritanizmusa

1994 végén Horn saját közvetlen környezetében széltében-hosszában terjesztette, hogy a HH privatizációja kapcsán Barthát is, az SZDSZ-t is megvesztegették.14 Noha élete nagy részét kormányhivatalnokként élte, és tagja volt vezető MSZMP-testületeknek is, Bartha nem volt se pártmunkás, se tipikus apparatcsik. Szenvedélyesen sportolt, kártyázott és rulettezett is. Lehet, hogy bukásában a játékszenvedélynek is szerepe volt. A puritán Horn nyilván hideglelést kapott, amikor Bartha „jóakarói” megvitték neki a hírt, hogy előző nap hány ezer márkát veszített a kaszinóban a kormánybiztos.

Horn puritanizmusa még egy helyen előkerült a történetben. Hornt ugyanis az is irritálta, hogy kormányának több tagja a karácsonyi és újévi ünnepeket pihenéssel, síeléssel külföldön töltötte, ezért – mintegy bosszúból – az ügyben sorsdöntő, január 12-i kormányülést úgy hívta össze, hogy több kulcsminiszter távol volt.15 Fokozta a feszültségeket, hogy Horn és Bartha között évtizedeken keresztül korrekt munkakapcsolat volt ugyan, de emberileg kölcsönösen igen rossz véleménnyel voltak egymásról, és egymás szavában sem nagyon bíztak. Hogy az SZDSZ-nek mi köze lett volna a HungarHotels ügyhöz, arról Horn soha senkinek nem mondott semmi konkrétumot.

Mint utólag kiderült, az ismeretlen telefonáló – önmaga hitelessége szempontjából – a legjobb pillanatban riasztotta Hornt. A miniszterelnök ugyanis előzetesen nem volt informálva az ÁVÜ pozitív döntéséről, s nagyon is lehetséges, hogy a hírt épp a telefonálótól tudta meg. Természetesen Bartha nem volt kezdő a politikában. Tudta, hogy egy ilyen horderejű döntésről muszáj előzetesen tájékoztatni a kormányfőt. A szolgálati utat betartva, Békesi László pénzügyminisztert, közvetlen főnökét kérte meg a tájékoztatásra. Békesi azonban – valamilyen szervezési, kommunikációs hiba folytán – aznap nem tudott eljutni Hornhoz. Így Horn okkal érezhette úgy, hogy becsapták. Másnap tehát a felindult Horn először saját ellenőrző testületével, a Kormányzati Ellenőrzési Irodával (KEI – későbbi nevén KEHI) nyomoztatott, majd véleményalkotásra felkérte az Igazságügyi Minisztériumot (IM) is. A KEI ekkor még a kormányzati apparátus számára is teljesen ismeretlen, új szervezet volt.16 Mint arra emlékirataiban Horn kifejezetten utal is, a KEI úgy kapott megbízást a vizsgálatra, hogy arról a kormány tagjai, és így persze Barta és Békesi sem tudtak. Hornnak azonban csalódnia kellett. A KEI sem az első, öt nap alatt készült jelentésben, sem a későbbiekben nem fogalmazott meg semmilyen korrupcióra utaló bíráló megjegyzést. Az IM sem. A viták és vizsgálatok során csak szakmai ellenérvek merültek fel.

A legfontosabb ilyen érv, amelyet elsősorban a Pál László vezette Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium (IKIM) képviselt, a KEI pedig továbbjelentett, az az volt, hogy a „ház”-akat – tehát az egyes szállodákat – külön-külön értékesítve nagyobb bevételre lehetne szert tenni. Ez az érv, mint láttuk, már 1989-ben is előkerült. Ugyanakkor ellenérvként merült fel a társaság vezetése, a szakszervezetek17 és az ÁVÜ illetékesei részéről – s ezt a KEI vizsgálat is elfogadta –, hogy külön-külön csak a legjobb szállodákat lehetett volna értékesíteni, a többi az ÁVÜ nyakán maradt volna. Különösen sok szó esett a médiában a Fórum szállóról, a csoport kétségtelenül legértékesebb darabjáról. Többen is úgy nyilatkoztak, hogy – szerintük – a Fórum egymaga is többet ér, mint amennyit a lánc egészéért kínálnak az amerikai vevők. Az is többek szájából elhangzott, hogy a 15 szálloda együttesen eladva is többet ér, mint amennyit a vevők ajánlottak, s tulajdonképpen az ÁVÜ ügyetlensége nyomta le az árat. Ezt az álláspontot képviselte – például – egy interjúban a KEI elnöke, Rubicsek Sándor is.18

Nagy nyomatékkal került latba az az ötlet is, hogy legjobb lenne a szállodaláncot ingyen odaadni a társadalombiztosításnak. Felvetődött az, hogy a szállodákat hazai vállalkozók vennék meg – ami gyakorlatilag azonos volt azzal az elgondolással, hogy a házakat egyenként értékesítsék.19 A szakmainak is mondható vita napok alatt botránnyá fajult, melynek nyomán Horn az 1995. január 12-i kormányülésen érvénytelenítette a HH eladását (amihez formálisan nem volt joga), és – Békesit meg sem kérdezve – felmentette Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztost. Békesi január 28-án saját akaratából állt fel. Döntésében a HungarHotels-ügy csak egy volt a sok konfliktus között (és a szakítás sem volt látványos, ügyvezetőként Békesi még egy hónapig a Pénzügyminisztérium élén maradt).

29: Kétszeres átverés

Különös színfoltja volt a HungarHotels-történetnek, hogy a kormány e tranzakció lezárásához kapcsolódó, 1995. január 12-i keltezésű, majd később január 20-ára „átdátumozott” határozata csak egészen általános formában említette, hogy az ÁVÜ a privatizáció során „nem a szükséges körültekintéssel és szakszerűséggel” járt el. A kormány 12-i ülését követő, élőben közvetített sajtótájékoztatón viszont Kiss Elemér kormányszóvivő többször is olyan szófordulatokat használt, amelyekből a rádióhallgató csak azt a következtetést vonhatta le, hogy itt súlyos visszaélések történtek. Vagyis a közvéleményt Horn közvetlen munkatársa tudatosan megtévesztette.

Mi több, még az átdátumozott kormányhatározat szövege is tételes ellentmondásban volt az igazságügyi miniszter által az ülésre készített, de végül is aláírásával nem vállalt értékeléssel.20 A Vastagh Pál s.k. jelzésű dokumentumból világosan kiderült, hogy az ÁVÜ nem követett el olyan hibát, amely nyomán a privatizációs tranzakciót le kellene állítani. Hasonlóképpen foglalt állást a KEI december utolsó napjaiban készült 2-111/51/1994 sz. jelentése is azt javasolva a kormánynak, hogy az ÁVÜ a szerződés részleteinek tárgyalása során igyekezzen tovább javítani az eladás feltételeit.

Bartha lemondására viszont még a kormány ülését megelőzően került sor, amikor még sem a KEI, sem az igazságügyi-miniszter jelentését nem volt módja elolvasni. Feltételezhető, hogy Horn félrevezette Barthát, aki abban a hitben hozta meg lemondó döntését, hogy a szakértői anyagok ellene szólnak. Mint látjuk egyáltalán nem ez volt a helyzet. Horn blöffölt – és ez bejött.21 Segítette őt, hogy az ominózus kormányülésen nem volt jelen sem Békesi,22 sem Pál, sem az SZDSZ-t képviselő Kuncze Gábor (a szabadságolások miatt). Barthát is az amerikai Clevelandből rendelte vissza Horn, jóllehet tudta, hogy Bartha egy kelet-európai befektetői konferencián vett részt (tehát nem síelt).

Ezek után, a kormány nyomásának engedve, az ÁVÜ harmadszor is megváltoztatta a HH eladásának feltételeit – eggyel megnövelte a szállodák számát, de 67 M USD-re emelte az árat. Ezt viszont már az AGH nem fogadta el, vélhetően azért, mert a külföldi partnerbefektetők a magyarországi kormányzati huzavonát látva elvesztették bizalmukat.

Kormányzati körökben január első napjaiban – majd a sajtóban is – még felröppent a hír, hogy van olyan svájci befektető, aki hajlandó 240 millió dollárt adni a társaságért, de azután hamar kiderült, hogy a dr. Spisák Béla nyíregyházi ügyvéd által képviselt konzorcium csak a vágyak világában létezik. Megjelent egy hír egy olasz befektetőről is, aki 160 millió dollárt ajánlott – de ez is álhír volt.23

A menedzsment nélkül nem megy… A mából visszatekintve, igen tanulságos a HH-történet. Jól mutatja, hogy milyen hátrányok származnak abból, ha a privatizáció során egy földrajzilag távol lévő, nevekhez, arcokhoz nem köthető befektetői csoport jelentkezik vevőként. Az AGH ugyanis egyetlen pillanatra nem jelent meg a színen, őket a tanácsadó cég – a Simor András vezette Creditanstalt – képviselte. Az ő feladatuk volt az is, hogy a pénzt „összekalapozzák” különbözői befektetői csoportoktól. Az ÁVÜ tanácsadója megint csak a Bartha János vezette CSFB volt. Így nem alakult ki semmiféle bizalmi kapcsolat a HH menedzsmentje vagy tágabb értelemben a magyar szállodaipar és idegenforgalom vezetői és a befektetők között. Nem lévén személyesen jelen, a befektetők álláspontja a médiában sem jelent meg. Csak nyolc évvel később derült ki, hogy az AGH farvizén magyar üzletemberek is mozgolódtak: Csötönyi Sándor, akit a magyar közvéleménye évtizedeken át mint a Magyar Ökölvívó Szövetség elnökét és a MOB elnökségi tagját ismerhette csupán, valamint Dicső Gábor, a később csődbe ment Kontrax cég vezetője. Ezt onnan tudhatjuk, hogy Csötönyi egy életinterjúban saját üzletemberi múltjáról beszélve megemlítette, hogy kaszinóigazgató is volt, és véletlenül (?) a HH-ról is beszélt. Szó szerint ezt mondta: „1995-ben nem a mi cégünk privatizálhatta a HungarHotelst, holott a mi pályázatunk volt a legjobb.”24

Egy ilyen helyzetben az állami cégek menedzsmentje, illetve az állami szakapparátus tisztségviselői jól tudták érdekeiket és az azokat alátámasztó privatizációellenes érveiket képviselni. A menedzsment egyik befolyásos tagja, a Béke szálló akkori igazgatója felvette a kapcsolatot Horn Gyula egyik nagyon közeli munkatársával,25 és lehetséges, hogy ez a munkatárs volt a Horn által említett telefonáló. A Hornhoz eljuttatott „riasztás” lényege az lehetett, hogy Csötönyi (akit akkor a hotelszakmában „SZDSZ-es ember”-ként tartottak nyilván,26) és a nála is ismertebb hazai üzletember, Dicső Gábor27 személyesen is felkereste a Béke szálló vezetőjét, és támogatását kérte. Az üzenet része volt az a vélekedés is, hogy az AGH bizonyára csak fantomcég.

A HH-ügytől a Bokros-csomagig. A HH-ügy negatív sajtóvisszhangja, a privatizációért felelős két politikus, Bartha Ferenc és Békesi László lemondása, valamint az a veszély, hogy e konfliktus nyomán felbomlik a kormánykoalíció, sokat ártott Magyarország külföldi megítélésének. Rosszallta a kialakult helyzetet az Európai Unió is, amely a Phare-program keretében 376 ezer ECU-t (38 M Ft-ot) költött e tranzakció előkészítésére, a többi között tanácsadásra és vagyonértékelésre.

A Financial Times budapesti tudósítója így jellemezte a helyzetet: „Békesi László pénzügyminiszter hét végén történt lemondásával a magyar kormány elvesztette egyetlen fajsúlyos miniszterét, aki világosan érti az ország gazdasági helyzetének súlyosságát és képes azt érdemben kezelni.”28,29

Ráadásul mindez egy olyan pillanatban történt, amikor Mexikó fizetésképtelensége miatt az ún. feltörekvő piacokon válság söpört át és amikor a Magyar Nemzeti Bank élén – egészen más okból kifolyólag30 – már két hónap óta nem állt kinevezett vezető, sőt betöltetlen volt az ország legnagyobb kereskedelmi bankjának, az állami tulajdonú Magyar Hitel Banknak (MHB) a vezérigazgatói széke is. Az ország pár hét alatt a fizetésképtelenség szélére sodródott. A kormánynak, illetve az MNB-nek 1994/95 fordulóján egyetlen külföldi bank sem mert hitelezni. Még a német kormánytól is csak biztató üzenetek érkeztek, de pénzt Kohl kancellár sem adott. Nem volt más lehetőség, az ÁV Rt. vett fel 150 Mrd Ft értékű, 1 éves lejáratú gyorshitelt, hogy kisegítse a költségvetést.

Az ország a szakadék szélén táncolt. Január utolsó hetében Horn már nem tehetett mást, mint hogy a privatizáció felgyorsítását ígérte. Az ígéret elsősorban a külföldnek szólt, de Horn vette magának a fáradságot, és ezt az ígéretet elismételte az ÁVÜ és az ÁV Rt. vezetésének közös értekezletén is. Ezen az ülésen – elsősorban annak nyomán, hogy e sorok írója élesen támadta Pál László ipari és kereskedelmi minisztert a HH-ügyben játszott negatív szerepéért, illetve az energiaszektor privatizációját bíráló véleményéért – megpecsételődött az MSZP balos szárnyához tartozó Pál sorsa. Horn világosan kimondta, hogy az energetikai privatizációt „meg kell csinálni”, ellenvéleménynek nincs helye.31 Már csak azért is, hogy az ÁV Rt. vissza tudja fizetni azt a karácsonyi ünnepek idején felvett, 150 Mrd Ft-os hitelt, ami mögött fedezetként Matáv- és Mol-részvények voltak elzálogosítva (6.1.13.).

A további események már megjelentek a napi sajtóban is. Február 7-én Surányi György került az MNB élére, Bokros Lajos a pénzügyminiszteri székbe, a privatizáció irányítására február 20-án Suchman Tamás kapott felkérést. Az MHB élére Járai Zsigmondot állították. Március 12-én ismertté váltak a Bokros-csomag részletei.

A HH-sztori vége. Több mint két év késéssel végül eladásra került a szállodalánc. Előbb azonban az új privatizációs szervezet, az ÁPV Rt. 3,4 Mrd Ft-ért kivásárolta a társaság önkormányzati részvényeit, és peren kívüli eljárással még másokkal is megegyezett mindenféle vitás anyagi ügyekben. A privatizációs szervezet a társaság 1 Mrd Ft-nyi adósságát is átvállalta, és – teljesítve a politikai megrendelést – leválasztotta a csoportból a Fórum szállót. Az ilyen módon „feljavított”, de a Fórumtól „megszabadított”, 14 tagú lánc32 megvásárlására 1996. augusztus közepén a HH legnagyobb vetélytársa, a Danubius Hotels Rt. szerzett jogot 52,9 M USD-t ajánlva. Így a magyar szállodapiac kb. egyharmada az angol többségi tulajdonos, a C. P. Holding, végső soron Bernard Schreier kezébe került. Kicsi a világ, vagyis a tanácsadói piac: ebben a tranzakcióban a CA (és így Simor András is) Schreier tanácsadója volt.

A záráskor, 1997 januárjában (vagyis 6 hónappal később), a HH-részvények 85%-áért, melynek névértéke 4,675 Mrd Ft volt, a Schreier család 8,125 Mrd Ft-ot fizetett,33 de ebből 20%-ot nem pénzben, hanem a másodlagos piacon vásárolt kárpótlási jegyben egyenlített ki. A Danubius arra is jogot kapott, hogy hasonló árfolyamon megvásárolhatja majd a 825 M Ft-os dolgozói részvénycsomag egy részét.34 Arról viszont a közvélemény nem kapott tájékoztatást, hogy ugyanezen a pályázaton elindult a HungarHotels menedzsmentje által gründolt cég, a Room 3000 Kft. (köztük az a szállodaigazgató, aki 10 hónappal korábban maga „riasztotta” Horn Gyula közvetlen munkatársát), akik 6,65 Mrd Ft-ot ajánlottak. Ugyancsak pályázott egy Breton Rt. nevű vállalkozás, amely 8,0 Mrd Ft-ot ajánlott (vagyis egy árnyalattal kevesebbet, mint amit a Danubius fizetett35) és a vélhetően az izraeli Control Centers Ltd. Izrael nevű befektetői konzorcium is, amely 6,65 Mrd Ft-ot ajánlott.

1996. október 4-én született döntés a Fórum szállóról: 94,91%-ban, 49,4 M USD-ért (≈ 7,9 Mrd Ft) a japán érdekeltségű Inter-Continental Corp. vehette meg. A dolgozók is lehetőséget kaptak a maradék részvények kedvezményes megvásárlására.36

Suchman Tamás a HH-csoport eladását személyes sikerként tálalta. Valójában erre nem volt oka. Az első híradások37 még azt állították, hogy az új privatizációs koncepció szerint végeredményben az állam ugyanolyan feltételek mellett értékesítette a 15 szállodát, mint amiről korábban szó volt, de több pénzt kapott. Valóban, forintban számolva kétszeres volt a bevétel, de az állam az összes – és nem csupán 51%-nyi – részvény eladását vállalta, és időközben ráköltött a HH-ra még 5,5 Mrd Ft-ot.

Az Állami Számvevőszék egy évvel későbbi vizsgálatából38 még az is bebizonyosodott, hogy a HH angol befektetőnek történt eladása szabálytalan volt (a külföldi tulajdonú Danubius Rt. nem fizethetett volna kárpótlási jeggyel, a banki ígérvény nem felelt meg a kiírásnak stb.), az ország nem jutott többletdevizához (mert az ügylet forintban zajlott), így végeredményben az eladás rosszabb feltételek mellett ment végbe, mint amit korábban az AGH ajánlott. Egyébiránt pénze egyik befektetői csoportnak sem volt, az összes pályázó magyarországi bankok hitelígérvénye alapján akart vásárolni. Ez valójában érthető is, az adott időpontban az ország reputációja nagyon rossz volt, aligha lehetett volna remélni, hogy a HH megvételéhez bármely külföldi bank hitelt nyújtott volna.

Horn, aki az egész botrányt kirobbantotta, már idézett emlékirataiban így kommentálta a vizsgálatokat és a végkifejletet: „[A] legfontosabb az a megállapítás volt, hogy semmi sem indokolta a jelzett feltételekkel és áron értékesíteni a szállodacsomagot. Persze, a megvesztegetésről nem került elő bizonyíték.” Horn szerint „később a privatizációt felügyelő kormánytag rendkívül kedvező áron az amerikai cég csomagajánlatának kétszereséért értékesítette – egyedül a Fórum Szállodát.” Mint a fentiekből is látható, ez tényszerűen nem felel meg az igazságnak.39 A politikai szereplők és a média téves értékelését részben a HUF/USD árfolyam változása magyarázta: a forintban kifejezett árak eltakarták a hazai valuta közel 60%-os leértékelődését.40

Az indokolatlan és méltatatlan hajsza Bartha egészségét is megviselte. 1995 elején egy gyorsan jött szívrohamot csak nagy szerencsével, a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően élt túl. 1995. április 5-én utolsó állami pozíciójáról, az ÁVÜ IT elnökhelyettesi tisztségéről is lemondott. Privatizációs pályafutását befejezve Bartha önálló tanácsadó céget alapított, üzleti vállalkozásokba fogott, melyek közül a legjelentősebb a Demján Sándor által tulajdonolt Trigránit cégben betöltött szerepe volt. A 2002-ben első alkalommal megjelentetett „A 100 leggazdagabb magyar” listáján Bartha Ferenc 5 Mrd Ft vagyonnal a 28–33. helyre került, 2011-ben már csak a 79. hely jutott neki. 2012-ben Bartha máig nem tisztázott körülmények között öngyilkos lett. Búcsúlevelet nem hagyott hátra.

9.4. táblázat. A HungarHotels-lánc értékesítése több lépésben, 1989–1997

Időpont	Hotelek neve/száma	Megajánlott privatizációs vételár (M USD)	Eladó	Vevő vagy vevőjelölt	Értékesített részvények %-os aránya	Értékesítés jegyzett tőkére vetített árfolyama (%)	Adósságátvállalás (Mrd Ft)	Megjegyzés
1989	50 db	90	HungarHotels	Quintus	51,6	n. a.	8	Meghiúsult
1991. novembertől	35 db	n. a.	ÁVÜ	magyar magánbefektetők	100	n. a.	–	Megvalósult
1992/93	Csak a Duna Intercontinental	53,1	ÁVÜ	Marriot	100	n. a.	0	Megvalósult
1994. november	14 db	57,5	ÁVÜ	AGH	51	134	8	Meghiúsult
1994. december	13 db	57,5	ÁVÜ	AGH	51	134	8	Meghiúsult
1994. december	14	67	ÁVÜ	AGH	51	n. a.	8	Meghiúsult
1996 vége	Csak a Fórum	49,4	ÁPV Rt.	Intercontinental	94,9	191	0	Megvalósult
1997	14 db	47,9	ÁPV Rt.	Danubius Rt.	85	173,8	0	Megvalósult

Forrás: Saját gyűjtés.

1	Ez a fejezet tömörítve, lábjegyzetek nélkül megjelent az Élet és Irodalomban. Lásd Mihályi (2019c).
2	Borszéki (é. n.) alapján.
3	A szállodacsoport hivatalos neve az átalakulás előtt Hungária Szálloda és Étterem Vállalat, 1991-es (második!) társasággá alakítás után Hungária Szálloda Rt. volt, de a szakma és a köznyelv korábban is és később is még évekig a HungarHotels elnevezést használta.
4	Más források szerint a tranzakció nyugatnémet márkában köttetett, az ár pedig 283 millió DM volt.
5	Tömpe (2015: 368).
6	Lásd Farkas (1991). Az LB Mérő Mátyás könyvszakértő személyét tartotta jogi szempontból összeférhetetlennek, és emiatt semmisítette meg a privatizációt lezáró cégbírósági bejegyzést 1990 februárjában.
7	Lásd Tomola (2001).
8	1998-ban az AGH egyesült egyik amerikai versenytársával, a CapStar Hotel Companyval, és így neve is eltűnt a piacról (https://www.hospitalitynet.org/news/4000491.html]).
9	A HH jegyzett tőkéje 9 Mrd Ft volt, saját tőkéje 15,8 Mrd Ft.
10	Bonyolította a helyzetet, hogy mindez időben napra egybeesett az ún. Agrobank-botránnyal. Kunos Pétert és Kovács Mihályt korrupció vádjával november 15-én vették őrizetbe (9.5.5.), a lehető legnagyobb médianyilvánosság előtt. És közben már javában folyt a december 11-re kitűzött önkormányzati választási harc is, melynek fontos témája volt a korrupció.
11	Időközben az AGH annyit javított ajánlatán, hogy egy szállodáról – a Budapest szállóról – lemondott, de nem csökkentette az árat.
12	Baranyi (2010: 119).
13	Id. mű: 257–259.
14	Kovács Árpád ÁSZ-elnök személyes tájékoztatása szerint.
15	Ne feledjük, ebben az időben – bár az államigazgatásban már elterjedt volt a mobiltelefon – a mobil külföldi használata (az ún. roaming) nem volt lehetséges. Így a külföldön tartózkodó politikusok Budapestről is, egymás számára is elérhetetlenek voltak.
16	Pár héttel korábban a 134/1984. (X. 28.) Korm. rendelet hozta létre.
17	A szakszervezetek véleményét meghatározta az a tény, hogy a HungarHotels központjában 110 ember dolgozott. Ha a házakat külön-külön értékesítik, valamennyien elvesztik munkájukat.
18	MN, 1995. jan. 4.
19	Ezt képviselte az egyik legismertebb magyar szállodás, az Intercontinental egykori igazgatója, Menyhárt Lajos is (MH, 1995. jan. 11.).
20	Erről lásd – egyebek között – Kóczián–Weyer (1997: 96–97). Egyébként önmagában az a tény, hogy a kormányhatározat írásos szövege több nappal az ülés után került véglegesítésre, nem volt kivételes esemény.
21	Formális, jogi értelemben Bartha nem lemondott, hanem „közös megegyezéssel” távozott a kormánybiztosi pozícióból. Az ÁVÜ IT elnökhelyettesi pozícióját még hónapokon keresztül megtartotta. Lásd Bartha terjedelmes nyilatkozatát az Élet és Irodalom 1995. febr. 3-i számában.
22	Békesi László azért nem vett részt a kormányülésen, mert a külvilágtól elzártan dolgozott a kormány gazdasági programján.
23	Balogh Éva újságíró információi. Lásd http://www.hix.com/arch/?page=issue&issueid=58967 (2019. okt. 17-i letöltés).
24	https://www.origo.hu/sport/egyeni/20020521csotonyi.html
25	Minden valószínűség szerint ez Veress József volt, aki ekkor helyettes államtitkárként a miniszterelnök, Horn Gyula helyettes kabinetfőnöke volt.
26	Csötönyi Sándor 1990 után az SZDSZ egyik önkormányzati képviselője volt. Az SZDSZ-hez való egykori kötődését később sem titkolta (Krausz, 2000).
27	Dicső minden valószínűség szerint tényleg kapcsolatban állt az AGH-val, és annak fő tulajdonosával, Jim E. Sowell-lal, mert Sowell később megvásárolta Dicső csődbe ment Kontrax Irodatechnika Rt.-jének értékesebb elemeit. Arról, hogy Csötönyinek mi köze volt az AGH-hoz, ma sem lehet semmit sem tudni.
28	Financial Times, 1995. jan. 31.
29	Sajnálatos módon mindez tökéletesen előre látható volt. E könyv szerzője, aki 1994 őszétől Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos helyetteseként közelről követte az eseményeket, éppen ezekre a veszélyekre hívta fel Göncz Árpád köztársasági elnök figyelmét. Január első napjaiban személyesen tájékoztattam Göncz Árpádot, hogy Horn Gyula tudatosan támadja Barthát arra számítva, hogy Bartha bukása – mintegy bábuként – megpecsételi Békesi László sorsát is. „Horn úgy támadja Barthát, hogy számol Békesi bukásával, sőt a koalíció felbomlásának veszélyével is – és mégis ezt teszi” – mondtam Göncz elnök úrnak. „Mit tudnék én tenni ebben az ügyben?” – kérdezte Göncz. „Sajnos, semmit. Amit Horn művel, az felelőtlenség, de joga van hozzá” – feleltem.
30	A Horn–Kuncze-kormány meglehetősen otromba támadásokkal, több hónapos küzdelemben kiszekírozta állásából az MDF-es Bod Péter Ákost. Bod tehát lemondott, de a kormány hosszú hetekig nem talált utódot az MNB élére.
31	Öt hónappal később Pál már nem volt a kormány tagja. A rendszerváltás óta ez volt az első eset, hogy egy kormányfő felmenteni kényszerült miniszterét. Minden korábbi esetben a miniszterek maguk ajánlották fel távozásukat.
32	Budapesten az Astoria, a Béke Radisson, a Budapest, a Flamenco, az Erzsébet, a Grand Hotel Hungária és a Stadion, Balatonfüreden az Annabella és a Marina, Egerben a Park-Eger, Pécsett a Palatinus és a Pannónia, Győrben a Rába, Sopronban a Lövér szálloda tartozott a láncba. A HH-csoporthoz tartozott még egy étterem bérleti joga is.
33	Ez a forintban denominált névértékhez képest 174%-os árfolyamnak felelt meg, dollárban kifejezve viszont már csak 47,9 millió USD-nek.
34	https://24.hu/fn/gazdasag/1996/08/28/hung_ria_sz_lloda/
35	Nem ismert, hogy mi volt ennek a cégnek a háttere, és az sem, hogy az értékelőbizottság miért nem tekintette érvényesnek a pályázatukat.
36	A Fórum esetében ebből elég nagy botrány lett, mert a konstrukciót a menedzsment úgy alakította, hogy ők aránytalanul sok, a dolgozók aránytalanul kevés részvényhez jutottak. Az ügyet az ÁPV Rt. csak több hónapos jogi harc után tudta „kitisztázni”. Lásd az Állami Számvevőszék J/5237 sz. jelentését az ÁPV Rt. 1996. évi ellenőrzéséről.
37	MH, 1996. aug. 31.
38	https://www.parlament.hu/iromany/fulltext/05237txt.htm
39	1996. szeptember 18-án Horn ehhez nagyon hasonlókat mondott az Országgyűlésben is: „[A]mikor az a bizonyos HungarHotels-ügy volt, amit én állatorvosi lónak tekintek, szinte mindenünnen kritikát kaptunk […] Én […] elvi kérdésnek tartom, hogy nemcsak a vevőn, hanem az eladón is múlik valamelyik privatizálandó objektumnak az értéke. Megállapodás kérdése, ez az egyik. A másik, hogy nem egy veszteséges vállalatról, hanem nyereségesről volt szó. Tehát nem hajtott bennünket a tatár, hogy mindenáron, azonnal értékesítsük a HungarHotelst. A harmadik, hogy igenis, ez a kormány szakítani akart és szakított is azzal a gyakorlattal, hogy piacot adunk el privatizáció címén. […] [S]zámomra két dolog ennek kapcsán egyáltalán nem közömbös. Az egyik, hogy az eredeti 5,3 Mrd Ft-tal szemben a költségvetés bevétele a HungarHotels privatizálásából 18,4 Mrd Ft. A másik, hogy olyan kötelezettségeket vállalt az új tulajdonos, amely további fejlesztés és munkahely megőrzését jelenti” (https://horngyula.com/beszed/1994–1998–1996.-evi-oszi-ulesszak–1996.-szeptember-18–202.-szam-a-kormany-ketevi-munkajarol-szolo-po).
40	Az USD/HUF árfolyam 1994. nov. 9-én 108,37 volt, ez 1997. január 30-ára 169,70-re emelkedett. Forrás: MNB.