A sokszor bevált jéghegymetafora emelkedettséget, nagyságot sugall. Ennek itt nyoma sem volt. A közkedvelt állatorvosi ló képe is félrevezető. Először is nem kelt érzelmeket, noha tudvalévő, hogy az ÁPV Rt. botránya érzelmi-politikai viharokat is kavart. Azért sem jó ez a hasonlat, mert arra épül, hogy az a szerencsétlen pára az egymástól függetlenül elképzelhető összes betegség tüneteit produkálja. Az adott esetben megint csak nem erről van szó: az ÁPV Rt. botránya egy hosszú, összefüggő eseményláncolat végét jelenti. Bár alkalmas az érzelmek keltésére, ha a Tocsik-ügy mögött agyafúrt fickók összeesküvését sejtetjük, és a maffiahasonlattal próbálkozunk, de ez sem jó. Nem volt se lövöldözés, se halott. Az eddig megismert tények ellentmondani látszanak a megtervezett forgatókönyv feltételezésének is. Próbálkozzunk a színházi hasonlattal! Tekintsük ezt az orrfacsaró, tragikomikus elemekben is bővelkedő, az érzelmeket is felkorbácsoló ügyet egy ötfelvonásos drámának, amelynek hatása még 2009-ben is befolyásolta a közéletet.3 A drámahasonlat azért is szerencsés, mert a főszereplők tragikus vétsége nem lehet véletlen esemény, annak a történet belső logikájából kell következnie. Ebben a drámában a főszereplők egyszerre háromféle tragikus vétséget is elkövettek: tudatlanok, lusták és arrogánsak voltak. Ehhez képest olcsón megúszták.

A perek tehát már javában folytak, de három éven keresztül a belterületi föld problémáját az ÁVÜ és az ÁV Rt. jogászcsapatán kívül senki sem vette igazán komolyan.5 Biztos, hogy nem lett volna országos botrány az ügyből, ha nem keveredtek volna bele az ügybe külső tanácsadók. De belekeveredtek, s mint arra fentebb már utaltunk (8.6.), a tanácsadók bevonása elkerülhetetlen volt.

Kik voltak ezek a tanácsadók? A legfontosabb szereplő az MSZP-hez közel álló Vektor volt. 22 megyei jogú városból 19-cel, valamint további 117 önkormányzattal tudtak leszerződni. Ez 2700 ügyet és 23 Mrd Ft-nyi követelést jelentett. Ezt alkudta le Tocsik 15 milliárdra, ezért járt volna neki a sikerdíj.

Valójában – bár ezt csak nagyon kevesen vették észre – nem egy, hanem két Vektor nevű cég tevékenykedett a piacon egymással szoros együttműködésben, a Vektor Pénzügyi és Befektetési Tanácsadó és a Vektor Bróker.6 A mellékszereplők között rövid időre feltűnt egy SZDSZ-közeli tanácsadó cég, a Horus, valamint az 1000-es számú ügyvédi iroda, amelyet éppen a Horus kapcsolt be az üzletbe, továbbá a fővárosi kerületek és egyes vidéki nagyvárosok számára dolgozó más jogi irodák is, amelyek viszont sikerrel tartották távol nevüket a botránytól.

A Vektor-cégek 1994 márciusában kezdtek komolyan foglalkozni ezzel az üzlettel. A Horus Rt. az SZDSZ-es irányítású Fővárosi Vagyonkezelő Központban működött – egyes fővárosi kerületek érdekeit képviselte a belterületi földek ügyében. A Horus végül kiszállt az üzletből, 1996 áprilisában a Vektor felvásárolta. Az 1000-es ügyvédi iroda még éveken át képviselte Budapestet és egyes kerületi önkormányzatokat. Miután feladatát elvégezte, a Vektor Tanácsadó Rt. 2002 tavaszán végelszámolásba ment át. Ezt megelőzően több önkormányzat is per útján próbálta visszaszerezni pénzét a Vektor-cégektől, de ezeket a pereket rendre a Vektor nyerte. Feltételezhetően később megszűnt vagy átalakult a Vektor Bróker is.

A tanácsadók ötlete zseniálisan egyszerű volt. Adva volt több száz, egymástól elszigetelt önkormányzat, amelynek mind egyetlen szervezettel, az ÁPV Rt.-vel szemben volt követelése. Aki ezeket összefogja, az kiaknázhatja a méretgazdaságosságból fakadó előnyöket, tehát azt, hogy teljességgel hasonló ügyekről van szó. A tanácsadók által kért 10–20%-os sikerdíj akár még olcsónak is tűnhetett az érintett önkormányzatoknak, hiszen ha maguk egyedileg próbálkoznak érdekeik védelmével, az – abszolút összegben – még többe is kerülhetett volna.

Erre jöttek rá a fentebb említett tanácsadó cégek, s ebbe az üzletbe kapcsolódott be – immár másodízben7 – Tocsik Márta is. Az ő megállapodás szerinti sikerdíja az alku során megtakarított összeg 10%-a volt.8 Saját vallomása szerint a Tocsik-megoldás lényege az volt, hogy az önkormányzatok maguk mondanak le elmaradt hasznukról. Az egyes szerződéseket először mindig a polgármesterek írták alá, amit az ÁPV Rt. elfogadott. Hogy pontosan mekkora engedményre tudta lebeszélni Tocsik az önkormányzatokat, arra sohasem derült fény. Zolnay (2000) állítása szerint csak a kamatkövetelések mérséklése volt az alku tárgya, de Tocsik Mária szerint alku tárgya volt az érintett tőzsdei részvények árfolyama és osztaléka is.

Nagy kérdés, hogy Tocsik és a Vektor-cégek az ÁPV Rt.-vel való közvetlen tárgyalásaik során felhasználtak-e olyan információt, amelyhez jogellenes úton jutottak, és visszaéltek-e azokkal a politikai és személyi kapcsolatokkal, amelyek a Vektor-cégek vezetőit az MSZP, illetve a privatizációs szervezetek egyes vezetőihez fűzték. Ezeket a kérdéseket soha senki nem tudta megválaszolni.

A bennfentes információk kiszolgáltatásának kérdése már 1995/96-ban, de később is mindvégig gyanú tárgya volt. Az ÁPV Rt. 2001. június 25-én kelt feljelentésével – konkrét bűncselekmény megnevezése nélkül – bűntetőeljárást kezdeményezett ismeretlen tettes ellen, a belterületi földek után járó pénzellenérték kifizetésével kapcsolatban felmerülő esetleges visszaélések miatt. Mint a feljelentésről kiadott közlemény fogalmaz: „a megbízott szakértők pontos és rendezett információkkal rendelkeztek (önkormányzatonként és társaságonként) a fennálló követelésekről és kötelezettségekről. Ennek alapján fennáll a gyanú, hogy az adatok közvetlenül az ÁPV Rt.-ből kerültek ki. Az ügyben érintettek lehetnek az ÁPV Rt., illetve a jogelőd ÁV Rt., valamint a lezárt privatizációs tranzakciók utómunkálatait és a belterületi földekkel kapcsolatos feldolgozásokat is végző Pri-Man Kft. egykori munkatársai, illetve az ÁPV Rt.-vel szerződéses kapcsolatban állt egyéb cégek is.”9 A Lovas fivérek helyzetbe hozásában segítők egyike lehetett Hatvani Szabó János is, aki 1966 februárjáig az ÁVÜ, illetve az ÁPV Rt. egyik meghatározó vezetője volt. Annyi tény, hogy Hatvaninak volt egy tanácsadó cége, amit a Vektor megvásárolt. Vajon mi lehetett ennek a cégnek az igazi értéke?

Arra sem derült soha fény, hogy a Vektor-cégek mennyit kerestek ezen az üzleten – az ÁSZ (1997c) szerint 1,8 Mrd Ft-ot. Annyi bizonyos, hogy Tocsik Márta 1996 első felében egyetlen önkormányzattal sem tárgyalt, alkupartnere a Vektor-cégek vezetője, Lovas Péter volt. Másfelől viszont az is tény, hogy az önkormányzatokkal való közvetlen tárgyalásra nem is volt szükség, mert a Tocsiknak adott első megbízási szerződés szerinti csomagban csak olyan ügyletek voltak, ahol az összes önkormányzatot a Vektor képviselte, s valójában már nem is voltak vitatott pontok. Lehetséges, hogy Tocsik nem közvetlenül az önkormányzatokkal, hanem közvetítőkkel tárgyalt. Sárközy Tamás – például – egy alkalommal nyilvánosan is megerősítette, hogy Dunaújváros ügyében őt is megkereste Tocsik Márta, és megpróbálta rábírni egy peren kívüli egyességre. Sárközy jogi irodája képviselte ugyanis Dunaújvárost az ÁPV Rt. elleni jogi csatában.10 Ha ez igaz, akkor ez Tocsik igazsága mellett szóló fontos érv.

Az sem világos, hogy ki kezdeményezte Tocsik bevonását. Csak az időpont ismeretes: 1995. december eleje. Tocsik ekkor találkozott az ÁPV Rt. vezetőivel, és ekkor születtek meg azok a döntések, melyek nyomán 1996 januárjában Tocsik megbízásának ügye az IG elé került.11 Csak 8 hónappal később, 1996 augusztusában derült ki, hogy valami nem stimmel a belterületi földekről folyó alkuknál. Ekkor kezdett odafigyelni a két kormányzó párt, az MSZP és az SZDSZ felső vezetése, az Országgyűlés és a közvélemény. De már késő volt. A rosszul szabályozott folyamat visszafordíthatatlanná vált. Az ügyet és az összes mellékkörülményt 1996 szeptemberétől az ÁPV Rt. FB-je, az Országgyűlés különbizottsága (8.8.2.), a KEI, az ÁSZ, az ÁPTF, a rendőrség, az ügyészség és több bíróság is vizsgálta.

A mából visszatekintve nyilvánvaló, hogy sem Suchman Tamás, sem a szociálliberális kormány többi tagja nem látta át a belterületi föld problémájának jelentőségét. Nem is láthatták, mert ehhez az információkat azoktól kellett volna megkapniuk, akik új emberként éppen akkor kerültek a privatizáció élére. A régi ÁVÜ-s szakemberek viszont részint nem tudtak, részint nem mertek elég hangosan kiabálni. Mindezek ellenére nem volt szükségszerű a pervesztés, és még a pervesztés után is volt több alternatíva.

A szituáció megértéséhez fel kell idézni azoknak a heteknek a hangulatát. Az ÁVÜ és az ÁV Rt. még egymás mellett működött. A belterületi föld problémáját teljes mélységben csak az ÁVÜ-sök ismerték. Suchman Tamás, az újdonsült miniszter nem bízott az ÁVÜ apparátusában, szűk körben több olyan nyilatkozatot is tett, melynek alapján a régi ÁVÜ-sök egy része magától vette a sátorfáját, akik pedig maradtak, meghúzták magukat. Az atmoszférára jellemző, hogy beiktatását követően több mint egy hónapig Suchman Tamás még Bartha Ferenccel, a korábbi kormánybiztossal sem volt hajlandó találkozni, jóllehet Bartha egészen 1995 júniusáig ellátta az ÁVÜ elnökhelyettesi funkcióját. Ugyancsak idetartozik, hogy ezekben a hónapokban Sárközy Tamás Suchman Tamás bizalmát is bírta, és az ÁVÜ apparátusáról neki is en bloc nagyon rossz véleménye volt. A belterületi földek ügyében pedig – mint említettük – Sárközy kifejezetten ellenérdekelt volt, minthogy a dunaújvárosi perben az ő ügyvédi irodája volt az ÁVÜ-vel szembenálló felperes.

Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért nem függesztette fel azonnal a Tocsik Mártával kötött, az ÁPV Rt. számára nyilvánvalóan hátrányos szerződést a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter? Úgy tűnik, itt az ütött vissza, hogy 1995/96-ban a privatizációs apparátus élén – egy feloldhatatlan önellentmondásokkal terhes jogi konstrukcióban – három vezető állt: a miniszter, az IG elnöke és a szervezet vezérigazgatója, akik egymást kölcsönösen sakkban tartották, félrevezették és félreinformálták. Ahol több első számú vezető van, ott mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szembenálló felek kihasználják ezt a helyzetet. „X-szel már meg van beszélve!” – mondják Y-nak és Z-nek, X-nél pedig arra hivatkoznak, hogy Y és Z már áldását adta. Ahol ügyek százai folynak párhuzamosan, elkerülhetetlen, hogy a X, Y és Z vezető között kommunikációs zavarok lépjenek fel, mert nincs és nem is lehet idejük folyamatosan egymás számára. Itt is ez történt.

Hogyan mehetett át ez a szembeszökően korrupciógyanús szerződés az ÁPV Rt. IG-n? Ennek megértéséhez vissza kell nyúlni az 1995. évi privatizációs törvény országgyűlési vitájához. A közvélemény számára aligha ismert, hogy a parlament elé 1994 novemberében beterjesztett eredeti javaslatban szó sem volt privatizációért felelős miniszterről, és az IG összetételére is más megközelítést érvényesítettek a javaslat kidolgozói, mint amire az végül a honatyák kimondták az „ámen”-t. Az ÁPV Rt. jogelődei – az ÁVÜ és az ÁV Rt. – 1990–94 között több lehetőséget is kipróbáltak. Az ÁVÜ működésének kezdetén kormánypárti tisztviselők és ellenzéki szakértők ültek az IT-ben, az ÁV Rt. IG-ben viszont – a menedzsment képviselői mellett – zömmel a kormánypártokhoz közelálló üzletemberek foglaltak helyet.

A következmények előre láthatóak voltak. Egyrészt az történt, hogy a kiélezett szituációkban az IG döntéseiben automatikusan a 7:4-es erőviszony érvényesült, s ez tulajdonképpen mind az MSZP, mind az SZDSZ által delegált tagokat felmentette a gondolkozás és a jobb döntésért való küzdelem kötelezettsége alól. „Parancsra tettem” – mondták egy-egy vitatható döntés után. Másrészt bebizonyosodott, hogy az apparátusi háttér nélküli, mellékfoglalkozásban privatizáló, amúgy pedig saját hivatali és/vagy üzleti ügyeikkel roppant mód elfoglalt IG-tagok képtelenek feldolgozni heti 30-40 előterjesztést. Mit lehet ilyenkor tenni? Bízni az előterjesztőben és automatikusan igent mondani. Pontosan így működött a gépezet.

De térjünk vissza az 1995/96 fordulóján kialakult döntési helyzethez, a dunaújvárosi per elvesztéséhez! Ha az LB precedensértékű döntése előtt sikerült volna elérni, hogy a bírói kollégium elvi állásfoglalást adjon ki, akkor talán nem születik az ÁVÜ-t elmarasztaló, immár megfellebbezhetetlen ítélet. Hibás persze a dolgok ilyetén alakulásában az ÁVÜ is. Jogászai alulmaradtak a bíróság színe előtt folyó szellemi vetélkedésben: arra sem voltak képesek, hogy a probléma lényegét jól megvilágítsák a számviteli kérdésekben nyilván tájékozatlan bíró számára. Nyilvánvaló, hogy egy rosszul megfogalmazott törvényi szakasz értelmezése kapcsán a gyakorlati és a teoretikus gondolkodás került szembe egymással. A gyakorlat emberei – az ÁVÜ-szakértők – oly módon értelmezték a rosszul megfogalmazott passzust, hogy a törvény minden esetben végrehajtható legyen. A bíróság a jogállamiság elvét tartotta magasabb rendűnek: a rossz törvényt értelmezés nélkül kell végrehajtani, még akkor is, ha egyes esetekben a végrehajtás matematikai képtelenséghez vezet.

Az LB ítélete után felvetődött még az alkotmánybírósági eljárás is – ezt különösen Liszkai Péter, az ÁPV Rt. vezető jogtanácsosa erőltette. Suchman Tamás úgy vélte, hogy az AB-nek nincs módja sem értelmezni, sem megváltoztatni egy 1992 óta hatályban nem lévő törvényt. Ebben a privatizációs miniszternek nem volt igaza – lett volna mód jogorvoslatot kérni az alkotmánybíráktól.15 Suchman inkább az egyezkedés, az alkudozás és az időhúzás taktikáját választotta, és erről több nyilatkozatot is adott. Így – például – 1996 tavaszán, amikor Tocsik már dolgozott, levélben fordult az összes önkormányzathoz, és kérte, hogy szüneteltessék az ÁPV Rt. elleni pereket, ne izguljanak, az ÁPV Rt. fizetni fog. Csak ekkor tudta meg a kormány és a politizáló közvélemény, hogy a pervesztés az ÁPV Rt. számára akár 100 Mrd forint körüli fizetési kötelezettséggel is járhat. Ha ugyanis nincs mód arra, hogy az ÁPV Rt. az 1989–92 között ki nem adott részvényt és kft.-üzletrészt az eredeti formában odaadja az önkormányzatoknak, akkor az állami vagyonkezelő készpénzben történő, késedelmes teljesítés esetén a jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő büntető kamat fizetésére is kötelezhető. Sőt, sejthető volt, hogy lesznek ennél rosszabb esetek is, ha ti. az önkormányzat a kamatokon kívül perli az elmaradt hasznot is, ami tőzsdei részvények (pl. Egis) esetén 3-4-szeres szorzót is eredményezhetett volna.

A Figyelő augusztus 1-i számában szokatlanul éles, Szokai Imrének adresszált támadás jelent meg, amely – mint később kiderült – már a Tocsik-ügy előjátéka volt. A főszerkesztő, Merényi Miklós vezércikkében így fogalmazott: „Szokai Imrével kapcsolatban az a senki által nem bizonyított hír járja, hogy szinte nem is lenne olyan privatizációs döntés, amely gazdasági érdekeltségeit – közvetve vagy közvetlenül – ne kedvezményezné. Ideje volna tehát, hogy kormányzati ellenőrzés tisztázza: juttatott-e megbízást, tulajdont vagy bármilyen más előnyt a privatizációs szervezet Szokai gazdasági érdekeltségeinek, rokonainak és/vagy üzletfeleinek. Ha nem, mentsék fel e nemtelen vádak alól – különös tekintettel arra, hogy történetesen ő az ÁPV Rt. igazgatótanácsának elnöke.” Bár bizonyosan ma sem tudni, igaza lehetett a HVG elemzőjének, aki annak idején azt feltételezte, hogy a kiszivárogtatás célpontja elsősorban Szokai Imre volt.16

Ezt követte egy másik, ennél precízebben fogalmazott írás a lap két oknyomozó újságírójától szeptember 19-én,17 majd szeptember 24-én – a lapban megjelent hírekre hivatkozva – Deutsch Tamás fideszes képviselő parlamenti felszólalása. Hogy a Figyelő információi honnan származtak, az csak jóval később, 2013-ban derült ki teljes bizonyossággal.18

De addigra már a botrány más helyekről is beindult. A települési önkormányzatok vezetői ugyanis már augusztusban több nyilvános politikai fórumon követelték az ÁPV Rt.-vel folyó jogi vita lezárását, a drágának és tisztességtelennek minősített közvetítők kizárását a folyamatból. Az önkormányzatok egy része úgy látta – és ez a Magyar Rádió hírműsoraiba is bekerült! –, hogy az ÁPV Rt. tisztességtelenül tárgyal, s csak azoknak fizet, akiket a Vektor képvisel. Az önkormányzatok érdeksérelmét éppen az SZDSZ parlamenti frakciója (pl. Dornbach Alajos) kívánta felkarolni. Erre több oka is volt:

A közvéleményt sokkolta az addig már kifizetett, 804 M Ft-os sikerdíj, a főszereplő, Tocsik Márta pedig – részben különös nevének is köszönhetően – naponta szerepelt minden médiumban. Hamar kiderült, hogy Tocsik a sikerdíjból – minden érdemi ellenszolgáltatás nélkül – egy MSZP-közeli cégnek két részletben összesen 231 M Ft-ot, illetve egy SZDSZ-es cégnek egy alkalommal 112 M Ft-ot utalt át – vagyis a pénz jó részét nem akarta magának megtartani.19

Az MSZP-közeli Arány Rt. – későbbi nevén Tipic Rt., majd Kavin Rt. – nem utalta tovább a pénzeket. Az Arány Rt.-ről később kiderült, hogy nemcsak a Vektorral állt szerződéses kapcsolatban, de a főváros által hasonló szerepre felfogadott 1000-es ügyvédi irodának is alvállalkozója volt. Az SZDSZ-közeli Utilitas Rt.,20 amely 112 M Ft „előleget” kapott Tocsik Mártától, a pénz túlnyomó részét nyomban továbbutalta a Társadalmi Párbeszéd Alapítványnak (64 M Ft), a Kárpát Holdingnak (20 M Ft), a Paint-Invest Kft.-nek (10 M Ft) és a Tonic Rt.-nek (5 M Ft).

A médianyilvánosság első rezdülésére a két pártközeli cég azonnal visszautalta ezeket az összegeket Tocsik Mártának, és a cégek vezetői még csak meg sem próbálták igazolni az állítólagos alvállalkozói tevékenységet. Ez persze csak olaj volt a tűzre. Mindenkinek úgy tűnt, hogy Tocsik csak strómanszerepet játszik, a lényeg a kormánypártok számára történő „lenyúlás”. A botrány nyomán a közvélemény mindkét kormányzó párttal szembefordult. Az SZDSZ helyzete nyomban a botrány kirobbanása után megrendült, az MSZP csak az 1998-as választások során érezhette biztosan: a Tocsik-ügy súlyos szavazatvesztéssel járt.

A kormány október 4-én menesztette az ÁPV Rt. teljes igazgatóságát, az FB kormány által delegált tagjait,21 majd október 6-án a politika süllyesztőjébe került Suchman Tamás is, akit pár nappal korábban még Horn Gyula a privatizáció ügyein kívül még az ipari és kereskedelmi tárca irányításával is meg akart bízni. Az országgyűlési vizsgálóbizottság is hihetetlenül gyorsan felállt (október 17-én). A rendszerváltást követően először – és hosszú ideig utoljára – fordult elő, hogy a kormány mindenkit leváltott, akinek csak köze lehetett egy botrányos ügyhöz!

 

Ugyanakkor, utólag az is egyértelmű, hogy 1995 őszén Suchman Tamás több súlyos hibát is elkövetett. Az ÁPV Rt.-nek tudnia kellett volna, hogy akármilyen ügyesen alkuszik, a költségvetési törvény megszabta korlátok miatt, nem lesz képes minden jogos fizetési kötelezettséget teljesíteni. Ahogy Lascsik Attila vezérigazgató mondani szokta volt: „Járni jár, de nem jut!” Ha ez az alaphelyzet, akkor nem szabad tárgyalni. Előre látható volt, hogy az alkudozások csak botránnyal végződhetnek, hiszen azok az önkormányzatok, amelyeknek nem jut majd pénz, fel fogják lármázni a sajtót, az Országgyűlést. Minden alku más és más helyzetre vonatkozik. Nincs olyan csodaképlet, amely minden esetben megadja, hogy mely követelések jogosak és igazságosak, s mit kell aránytalannak és igazságtalannak tekinteni. Ezért mindig lesznek olyan önkormányzatok, amelyek a velük kötött egyedi alkuval valamilyen szempontból elégedetlenek lesznek, s bármennyire úgy gondolja az ÁPV Rt., hogy minden igényt kielégített, a panasz és a vádáradat a sajtóban, az Országgyűlésben újra és újra el fog kezdődni. A vita lezárására csak egyetlen mód lett volna, ha az állam központi szervei – ideértve az ÁPV Rt.-n kívül a PM-et, a BM-et és az IM-et is – a 3000 önkormányzat összességével kötnek egyezséget az ÁPV Rt. és az önkormányzatok között folyó valamennyi vitás kérdésben, és ezt az Országgyűlés kétharmados többségével törvényerőre emeli. De ehhez 1995/96 fordulóján nem volt meg a politikai akarat, sőt, úgy gondolom, a szükséges átlátás sem.

Nyilvánvaló hiba volt külső tanácsadót megbízni az önkormányzatokkal való egyezkedés feladatával. Az ÁPV Rt.-t csak olyan ember képviselhette volna, aki része a szervezetnek, s ezért egyaránt ismeri az önkormányzatok ÁPV Rt.-nél nyilvántartott igényeit, az ÁPV Rt. mellett felhozható összes jogi és közgazdasági érvet, s arról is naprakész ismeretekkel rendelkezik, hogy az adott peres követelés kielégítésére az ÁPV Rt.-nek milyen lehetőségei vannak. Erre nemcsak az apparátus nélkül dolgozó Tocsik Márta, de a legjobban felkészült ügyvédi iroda sem volt alkalmas.

Az ítélet indoklása szerint az ÁPV Rt. IG tudta – vagy legalább is tudnia kellett volna –, hogy Tocsik nem fog érdemi munkát végezni, mert valójában nincs is feladata. Így Tocsik nem követte el a vádban megfogalmazott csalás bűntettét, az 1996 májusában kifizetett (bruttó) 804 M Ft sikerdíj jogszerű volt. Az IG viszont hibát követett el, amikor egy olyan feladat elvégzésére adott megbízást, amit valójában a szervezetnek magának kellett volna elvégezni. A privatizációs szervezet négy, bizonyosan „igen”-nel szavazó vezetője, azaz

A bíróságok Suchman szerepét nem vizsgálták. Amikor 2003 tavaszán a Legfelsőbb Bíróság az ÁPV Rt. négy vezetőjét elítélte, az egykori privatizációs miniszter mégis úgy érezte, hogy áttételesen, politikai értelemben őt is elmarasztalták – vagy legalábbis nem tisztázták az évek során őt ért vádak alól. Több fórumon is nyilatkozatot tett, és arra bíztatta az elítélteket, hogy keressenek további jogorvoslatot.25

A büntetőbíróságok ennyit tudtak tehát megállapítani. Nyilvánvaló, hogy ez messze nem a teljes igazság. A vádlottak és a meghallgatott tanúk, ha érdekükben állt volna, még sok fontos részletre fényt deríthettek volna. De ezt sem a parlamenti vizsgálóbizottság, sem a bíróság előtt nem tették, mert tudták, hogy ezzel csak rontanák esélyeiket az igazságszolgáltatással szemben. A bíróság ebben az esetben is a vádhoz kötöttség elve szerint járt el. Tehát csak azt vizsgálta, ami az ügyészség által megfogalmazott vádiratban szerepelt, s csak azok sorsáról döntött, akik a vádiratban vádlottként megnevezésre kerültek. Mivel a pártfinanszírozás kérdése nem szerepelt a vádban,26 a bíróságnak nem volt mit mérlegelnie. Arra sem derült fény, hogy a Tocsik-ügy kezelése során az MSZP-n belüli erőviszonyok miként befolyásolták a döntéseket és a vezető politikusok nyilatkozatait.27

A Legfőbb Ügyészség által kezdeményezett polgári perben – amelyben az ÁPV Rt. is érintett volt –, a bíróság már első fokon is kimondta, hogy a 804 M Ft-os sikerdíj „jó erkölcsbe ütköző”. Tocsik munkájának „valódi” értéke mindössze 3,3 M Ft, a többit – kamatostól – vissza kell fizetni.28 Az összeg nagyságán persze tovább folyt a vita. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásban, 2008 októberében úgy döntött, hogy Tocsik Mártának csak 1%-os, azaz bruttó 80,7 M Ft-nyi sikerdíj járt volna, az e feletti összeget pedig kamatostul vissza kell fizetnie.29 Az ÁPV Rt. kontra Tocsik-per még 2011 tavaszán is folyamatban volt, és Tocsik Márta haláláig (2013) nem zárult le.