Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4. A degrammatikalizáció fogalmának értelmezési lehetőségei

D e g r a m m a t i k a l i z á c i ó alatt, bármennyire egyértelműnek látszik is a terminus jelentése — ’a grammatikalizációval ellentétes folyamat’ —, valójában több különböző változást is értenek a kutatók. Ennek részben az ellentét(esség) fogalmának különböző felfogása az oka, részben más, az alábbiakban bemutatásra kerülő nézetek. Muriel Norde szerint három eltérő degrammatikalizáció-fogalom is létezik (Norde 2001: 236–238):

1. A degrammatikalizáció a g r a m m a t i k a l i z á c i ó t ü k ö r k é p e (pl. Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 13; Lehmann 1995: 16–19).

2. A degrammatikalizáció a g r a m m a t i k a i j e l e n t é s / f u n k c i ó e l v e s z t é s é t jelenti (pl. Heine–Claudi–Hünnemeyer 1991: 26; Koch 1996: 241; Ramat 1992: 551ff, idézi Norde 2001: 237). Norde idevágó példája a terméketlenné vált angol for- képző (forget, forgive), melyet az anyanyelvi beszélők már nem érzékelnek derivációs elemnek (ezt degrammatikalizációnak tartja Newmeyer is, l. 1998: 272–273). A példa nem a legszerencsésebb, pontosabban nem tipikus: a képzők elavulása csak egyféle módja a grammatikai jelentés elvesztésének (s valójában fonogenezis—részletesen lásd lentebb —, nem degrammatikalizáció, lásd Haspelmath 2004: 31–32). A grammatikai jelentés elvesztése nem szükségszerűen azonos azzal, hogy a grammatikai egység egyúttal lexikális egységgé válik: egyszerűen el is tűnhet (vö. ezt azzal a későbbi értelmezéssel, miszerint a degrammatikalizáció a grammatikalizáció utolsó fázisa volna). Ezt az olvasatot sokan összekeverik-összemossák a 4. értelmezéssel (vagyis tipikusan az irányosságot a grammatikalitással, l. lentebb).

3. A degrammatikalizáció g r a m m a t i k a i e g y s é g e k l e x i k a l i z á c i ó j a (Ramat 1992: idézi Norde uo.). Az egyik legtipikusabb értelmezésmód, különösen olyan alakok esetében, amelyeknél valamely, (jellemzően) grammatikai státussal felruházott nyelvi elem (toldalék, névutó) szerepel a szokásostól eltérő, nem grammatikai funkcióban (pl. Elég egy kb. tólig érték— HWSW, Vannak a fesztiválnak legjei is— MNSZ), de szószinten megjelenő szintagmák, mondatok stb. is ide soroltatnak (pl. a mihaszna bontás véget ért—MNSZ, El szokta felejteni a nemszeretem neveket — MNSZ), akárcsak a beszélőközösségben (még) el nem terjedt—pl. szépirodalmi—formák (pl. Mindig nünk kell valami után, nehogy hessünk valami után —Tandori).1

Norde egy negyedik változatot fogad el és alkalmaz:

4. A degrammatikalizációt olyan típusú g r a m m a t i k a i v á l to z á s n a k tartja, amely a g r a m m a t i k a l i t á s i k o n t i n u u m j o b b o l d a l á r ó l a b a l o l d a l a f e l é t ö r t é n ő e l m o z d u l á s t e r e d m é n y e z (Norde 2001: 237; 2005).2 Tehát a grammatikai funkciókból történő részleges vesztés is ide sorolható be. Ez nem azonos a grammatikai funkciók teljes elvesztésével (l. 2. pont), itt ugyanis nem szükségszerű következmény a grammatikából való kilépés, az elem csak egy fázisnyit halad a grammatikalitási kontinuumon visszafelé (bár ezt Norde nem köti meg, tehát akár végig is haladhat jobbról balra a kontinuumon az egység). Ilyennek tartható egy affixum klitikummá válása. Vannak, akik az inflexiós elemek derivációssá válását is ide sorolják (pl. Kuryłowicz 1965: 69; l. Lehmann 1995: 14). A legtöbb degrammatikalizációsnak mondott példa ilyen egy-egy lépésnyi visszafelé haladást látszik mutatni.

A Norde ismertette első degrammatikalizáció-értelmezés (1.) véleményem szerint tovább bontható, finomítható:

1a. A degrammatikalizáció a grammatikalizáció pontos tükörfolyamata, azaz e g y, m á r g r a m m a t i k a l i z á l ó d o t t e g y s é g e r e d e t i ( l e x i k á l i s ) s z ó f a j á v á a l a k u l v i s s z a. Norde úgy véli, hogy ilyen változás a nyelvekben valószínűleg nem fordul elő, „logikailag lehetetlen”,3 mivel a grammatikalizáció szemantikai és fonológiai redukcióval jár, s a teljes forma egy már redukált formából nem jósolható meg (Norde 2001: 236; vö. „bizonyos, hogy a grammatikalizáció teljes ellentéte rendkívül ritka, talán nem is létezik”4 — Newmeyer 2001: 205, saját fordítás). Ez igaz, azonban a grammatikalizációs folyamatok nem mindegyike foglal magában redukciót, s ebben az esetben nem lenne elvi akadálya a teljes visszaalakulásnak.

1b. A degrammatikalizáció a grammatikalizáció tükörképe olyan értelemben, hogy felmutatja a szokásos grammatikalizációs folyamatok struktúrá ját, stádiumait. Ez lenne az, amit Haspelmath igazi degrammatikalizáció alatt ért (egyedül ezt tekinti az egyirányúsági elv kivételének), pontosabban szólva típus- (typ e) antigrammatikalizációnak nevez (úgy véli, a példány- (token) degrammatikalizációk nem különösebben érdekesek, csak az előbbi, Haspelmath 2004: 28). Meghatározása a következő: az antigrammatikalizáció olyan „változás, amely egy potenciális grammatikalizáció végpontjából a kezdőpontjáig tart, és ugyanazokat a köztes fázisokat mutatja fel”5 (i. m.: 27–28, saját fordítás). A típus-antigrammatikalizációs változások tehát a grammatikalizáció általános irányával szemben kell hogy haladjanak (például: diskurzus > szintaxis > morfológia), és emellett graduálisaknak kell lenniük (erről l. az alábbiakat is).

1c. A degrammatikalizáció a grammatikalizáció tükörképe, mivel a g r a m m a t i k a i e g y s é g b ő l l e x i k á l i s e g y s é g v á l i k (pl. klitikumból önálló szó, affixumból önálló szó), d e a g r a m m a t i k a i j e l e n t é s n e m s z ü k s é g s z e r ű e n v é s z e l a v á l t o z á s s o r á n (mint a Norde-féle 2. esetben megfigyelhettük), hiszen ennek fordítottja számos grammatikalizációra is igaz.

Mint láttuk, Norde (2001; 2005; 2007) nem fogadja el a degrammatikalizáció efféle „tükörfolyamat”-értelmezését (egyik verzióját sem), arra hivatkozva, hogy ez jogtalan kritika, mivel a degrammatikalizációs lánc (vö. grammatikalizációs ösvény/lánc) hiánya még nem jelenti azt, hogy degrammatikalizáció sem létezik, ezért azt a maga jogán kell kutatni (Norde 2007). Egyetértve az utóbbi tagmondatban foglalt állítással, nem világos, hogy ettől még miért ne várhatnák el a grammatikalizációelmélet kutatói azt, hogy egy degrammatikalizációnak nevezett és sokak által egy nyelvváltozástípus státusára jelölt folyamat megfeleljen az elnevezéséből fakadó implikációknak, különösen ha azt vesszük, hogy képviselői gyakorlatilag a grammatikalizációelmélet egyértelmű megcáfolójaként aposztrofálják (l. lentebb is). Ha azonban nem erről van szó, miért is hív(hat)juk d e g r a m m a t i k a l i z á c i ónak?

Alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy a fentiek (1a-c.–4.) mellett további használati módjai is léteznek a szakirodalomban a d e g r a m m a t i k a l i z á c i ó terminusnak:

5. A degrammatikalizáció a g r a m m a t i k a l i z á c i ó u t o l s ó f á z i s a. Kedvelt elképzelés a grammatikalizációkutatásban, hogy a grammatikalizáció záró fázisát az elem zérómorfémává válása, majd eltűnése alkotja (például Givón 1979: 209, idézi Traugott 2001: 7; Norde 2001: 242; Hopper–Traugott 1993: 163–164; Traugott 2004: 11). A probléma ezzel az, hogy egyrészt nem minden grammatikalizációs folyamat jut el idáig. Például megáll a névutói fázisnál, és valószínűsíthetően sosem válik raggá;6 másrészt az egység az idők során további redukció nélkül, „hirtelen” is eltűnhet. Ezt természetesen a grammatikalizációkutatók is tudják, ennek ellenére fel-felbukkan az állítás. Az utolsó fázis minősége tehát grammatikalizációs folyamatonként változhat, sok grammatikalizációs folyamat—mint már többször elhangzott—egyáltalán nem jár alaki redukcióval (szerkezeti változással azonban mindig!). Emiatt egy grammatikai elem eltűnése különböző olvasatokat nyerhet: tartható egy bizonyos fajta grammatikalizációnak (szemben azokkal az eseteivel, amelyekben az elem még nem tűnt el vagy cserélődött le, ha ez egyáltalán be fog következni); de ugyanígy degrammatikalizációnak is, hiszen egy grammatikai elem e történés során elveszíti grammatikai funkcióját (l. 2. értelmezés). Jellegzetes például az esetvesztés, az esetjelölés módjában bekövetkező változás (flexió → prepozíció), illetve egyes azt követő változások degrammatikalizációnak minősítése, ilyenre láthatunk példát az angol vagy a svéd nyelvben (vö. Norde 2001; Mills 2001; ill. vö. e x a p tá c i ó).7 Én ezt semmiképpen nem tartom degrammatikalizációnak, hanem két egymás utáni változási folyamatnak (grammatikalizáció, majd rákövetkező exaptáció).

6. A degrammatikalizáció s z ó f a j v á l tá s ként (szófaji változásként)8 való felfogása, pontosabban szólva egyes szófajváltások degrammatikalizációnak minősítése tartozik ide. Norde szerint a szófajváltás nem szükségszerűen érinti egy egység grammatikalitását, hiszen vannak a z o n o s g r a m m a t i k a l i t á s i s z i n t e n z a j l ó s z ó f a j v á l tá s o k (Norde 2001: 234). Ilyen eset lenne a magyarban—sok egyéb között—a melléknévi igenevek főnévvé (váró, kérő stb.), a főnevek melléknévvé (derék, ravasz) vagy a határozószók főnévvé (és melléknévvé) (messze, rokon) válása. Ezek esetében véleményem szerint nem lehetséges degrammatikalizációról beszélni, ahogyan grammatikalizációról sem, két okból: a grammatikalitási fok már említett változatlansága miatt, valamint azért, mert a grammatikalizáció nem pusztán szófajváltásból áll (hanem újraelemzést is mindig magában foglal). A grammatikalitást is érintő szófajváltások esetében merül fel a kérdés, hogy a szóban forgó változás nem degrammatikalizáció-e, amennyiben az eredmény egy kevésbé grammatikai elem (már ha ez megítélhető, l. a továbbiakat). A degrammatikalizációnak ezzel a megközelítésével az a probléma, hogy igencsak félrevezető: a kategóriaváltás köztudottan része minden grammatikalizációs folyamatnak, de nem pusztán az egyetlen része, ugyanakkor tőle függetlenül is működő változástípus (akárcsak az újraelemzés vagy a fonológiai redukció). Ha degrammatikalizációról beszélünk, nem jogos egyedüli szempontként a szófajváltás irányának megfordultát vizsgálni, hiszen a grammatikalizációban sem csak ennek az ellentéte zajlik, hanem egyéb szemantikai–szerkezeti változások is. Még nagyobb gond, ha a pusztán szófajváltással járó változásokat egyenesen grammatikalizációnak tartjuk.

Mindezek a degrammatikalizáció-olvasatok (1–6.) a grammatikalizáció különféle felfogásaival és egymással is összefonódhatnak, a kép tehát még a fentinél is bonyolultabb lehet. Norde (2001) elképzelése szerint a tisztázás egyik módja az volna, ha a folyamatokat a grammatikalitáson túlmenően9 a nyelvi változások iránya szerint is csoportosítanánk, és az irányosság nélküli változások kategóriájával is számolnánk, valamint ha leszögeznénk, hogy ugrásszerű vagy fokozatos módosulásról van-e szó. A degrammatikalizáció és a grammatikai elemek lexikalizációja ennek megfelelően a következőképpen jellemezhető:

degrammatikalizáció: fokozatos, az egység grammatikalitása csökken, egyirányú folyamat
lexikalizáció (grammatikai egységeké): ugrásszerű, az egység grammatikalitása csökken, nem irányos folyamat (Norde 2001: 235–238)

Norde fenti szempontjait alkalmazva elmondhatjuk, hogy

a grammatikalizáció: fokozatos, az egység grammatikalitása nő, egyirányú folyamat
az újraelemzés: ugrásszerű,10 az egység grammatikalitása vagy nő, vagy csökken, vagy nem változik, többirányú folyamat

Különös, hogy a fenti jellemzést követően Norde írása egy helyén irányos folyamatként11 is jellemzi a lexikalizációt: „Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a lexikalizáció e l l e n i r á n y ú lehet, ha grammatikai elemet érint, de lényegileg nem irányos”12 (i. m.: 236, fordítás és kiemelés D. Cs. I.). Véleményem szerint a kettő (hol irányos, hol nem az) egyszerre, egyetlen nyelvvváltozástípus esetében nem lehet igaz. Érthető, hogy Norde nem szeretné kettévágni a lexikalizáció kategóriáját annak megfelelően, hogy lexikai(bb) vagy grammatikai(bb) elemet érint, de ezáltal a saját szempontjainak egyikét hitelteleníti el. (S mivel, mint fentebb láttuk, a grammatikalitási fok megítélése rendszerint összefügg az irányossággal, két szempont esik ki a három közül, és épp a leglényegesebb, amire a saját degrammatikalizáció-meghatározását is építette.) Ráadásul ekkor a többi fent említett nyelvváltozás esetében is meg kellene engednünk, hogy csak a gradualitás/ugrásszerűség legyen a döntő a folyamat jellemzésénél, ez azonban kevés a megfelelő elhatároláshoz.

De ha csak az előbbi szempontot hagyjuk is meg, kérdéses, hogy valóban létezik-e graduális degrammatikalizáció. Nem szerencsés, hogy ezek alapján egyes degrammatikalizációs példák között csak az dönt, hogy a folyamat említett minősége milyen, márpedig a grammatikalizáció ennél sokkal komplexebb jelenség (így elvileg a degrammatikalizáció sem lehetne másmilyen, vagy nem túl megalapozott d e g r a m m a t i k a l i z á c i ó nak hívni, l. a korábbiakat).

Norde egyik újabb tanulmányában úgy fogalmaz, hogy „annak ellenére, hogy számos13 jól dokumentált degrammatikalizációs eset létezik, a teljes nyelvészközösség még mindig nem fogadja el elkülönülő változástípusként”14 (Norde 2005, megjelenés előtti változat, saját fordítás). Véleménye szerint ennek nem is csak a grammatikalizáció egyirányúságának védelmezése az oka, hanem két kevésbé explicitté tett vélemény: az egyet nem értés a degrammatikalizáció tartalmában, valamint az, hogy a kutatók tartózkodnak e változás folyamatnak minősítésétől (ezért is javasolta Norde korábban, hogy akkor tartsuk a degrammatikalizációt más változások e r e d m é n y é n e k). Egy lényeges pontot azonban figyelmen kívül hagy Norde, ez pedig az, hogy a „jól dokumentált degrammatikalizációs esetek” nem mind legitimek (a grammatikalizációkutatók kb. egy tucatnyi esettel kapcsolatban fogadják el, hogy azok érvényesek), s ha azok is, a jellegük eltérő és a számuk is igen csekély ahhoz, hogy önálló, típusos nyelvváltozási folyamatot konstituáljanak.

Legújabb degrammatikalizációs elemzésében van der Auwera (2002, idézi Norde 2007) és Andersen (2008, idézi Norde uo.) nyomán Norde arra a következtetésre jut, hogy a degrammatikalizáció nem ritka és nem rendellenes jelenség, hanem egy önálló változástípus, amely, akárcsak a grammatikalizáció, különböző fajtákra is felosztható, ezért „megérdemli”, hogy a saját jogán vizsgálják. Érdemes itt is figyelmet fordítanunk a terminus értelmezésére: a degrammatikalizáció mindig egy lépés megtételét jelenti a Hopper–Traugott-féle (1993) grammatikalitási ösvényen, s nem a grammatikalizáció „antitézise” (nem tükrözi le azt az 1. jelentés értelmében)!

A számok és a típusosság kérdésében nincs konszenzus, így ez a vita csak a konkrét degrammatikalizációs vagy annak mondott esetek hitelességének vizsgálata alapján dőlhet el.

1	A témára az Összegzésben visszatérek.
2	Egészen pontosan Norde úgy véli, hogy „a degrammatikalizáció mindig más folyamatok eredménye, nem autonóm folyamat” (Norde 2005). Ezt érdemes összevetni azzal a fentebb említett formalista nézettel, hogy a grammatikalizáció nem önálló változás, hanem más folyamatok összjátékaként jelenik meg. Norde azonban az utóbbival nem ért egyet (l. uo., 27. pont).
3	Az ereditben: „logically impossible”.
4	Az eredetiben: „it is certainly the case that complete reversals of grammaticalization are extremely rare, perhaps nonexistent” (kiemelés az eredetiben).
5	Az eredetiben: „a change that leads from the endpoint to the starting point of a potential grammaticalization and also shows the same intermediate stages”.
6	Biztosan megjósolni egy nyelvi változást vagy annak a hiányát, így teljességgel kizárni egy lehetőséget természetesen nem lehet, de meglehetősen valószínűtlen, hogy a középmagyar kor óta névutóvá vált/váló, értelmezős és határozós szerkezetben keletkezett elemek a magyarban bármikor is határozóraggá alakulnának, mivel ezekben a szintagmákban ragok sohasem jöttek létre (önálló szóból eredeztethető határozóragjaink mind jelöletlen birtokos szerkezetben születtek meg, tehát csak ez utóbbi szintagmák jöhetnek szóba).
7	Másoknál: r e g r a m m a t i k a l i z á c i ó (Greenberg 1991: 301, idézi Lindström 2005: 119), illetve f u n k c i o n á l i s m e g ú j u l á s (Brinton–Stein 1995, idézi Lindström 2005: 121–122; de vö. Giacalone-Ramat 1998: 112). A kifejezés f u n k c i ó v á l t á s jelentésben vagy formájában való alkalmazása véleményem szerint nem szerencsés, mivel a funkcióváltás több nyelvváltozási folyamatnak is része. Részletesen l. később a főszövegben.
8	Az elnevezés jelentéseihez és egyéb értelmezési problémáihoz l. D. Mátai 2004.
9	Idevág Lehmann-nak az a megállapítása, hogy a degrammatikalizációs vitákat sokan bizonyos szóosztályok/szófajok „inherens” grammatikalitására alapozzák (Lehmann 2005: 12–13, l. később is a határozószókkal, névmásokkal kapcsolatban). Ha egy egységnek lexikalitást vagy grammatikalitást tulajdonítunk, az megszabja, hogy a lezajló folyamatot miként értékeljük. Lehmann szerint a szóosztályok funkcióikban és disztribúciójukban különböznek egymástól, de grammatikalitási fokukban nem, nincsenek tehát intrinzikusan lexikális vagy grammatikális („funkcionális”) szóosztályok. Szerinte a prepozíciókat sokan zárt grammatikai osztályként képzelik el, pedig egyes nyelvekben nyitott osztályt képeznek, akárcsak az igék vagy a főnevek. Érdemesebb a szófajokat alosztályokra tagolni aszerint, hogy azok mennyire grammatikusak vagy lexikálisak (Lehmann uo.).
10	Timberlake (1977) és Harris–Campbell (1995: 176–182) azonban azt próbálta megmutatni, hogy az újraelemzés „graduálisan is megnyilvánulhat. Ezt a graduális megnyilvánulást nevezik aktualizációnak” — írja Haspelmath (1998: 340). Ez az ún. újraelemzés–plusz–aktualizáció modell. Ez a megoldás számos szempontból vitatható, legfőképpen amiatt, hogy semmi nem indokolja azt, hogy az aktualizációt, azaz egy nyelvi változás elterjedését— amely akár több száz évig is eltarthat — szükségszerűen az adott változás részeként kezeljük. Ez a gondolatmenet ráadásul odáig vezet, hogy ha az aktualizációt beépítjük a nyelvváltozások elméletébe, minden nyelvváltozást graduálisnak kell tartanunk, hiszen nincs köztük olyan, amelyik ne fokozatosan terjedne szét a nyelvközösségben. Az újraelemzést így az egyik leglényegesebb vonásától fosztjuk meg, és a nyelvváltozások irányosságával kapcsolatos állítások is erejüket vesztik (l. Haspelmath i. m.: 341).
11	Igazából nem is jogos e fenti lexikalizációs példák esetében folyamatot említeni, mert a változás hirtelen, „egycsapásra” zajlik le, l. „ezek [az elemek] közvetlenül a lexikalitás szintjére ’ugranak’” (Norde 2001: 236, saját fordítás). Ugyanez az újraelemzésről is elmondható (l. később). A témához lásd még: Lichtenberk (1991).
12	Az eredetiben: „It should be emphasized however that lexicalization may be counterdirectional when grammatical items are involved, but it is essentially nondirectional.”
13	A „számossághoz” l. a következő fejezetben leírtakat.
14	Az eredetiben: „But in spite of the fact that many of the degrammaticalizations described are well-documented, they are still not accepted as a separate type of change by the entire linguistic community.”