MeRSZ online
okoskönyvtár
Több száz tankönyv egy helyen.
Online. Bárhol. Bármikor.
Strukturális magyar nyelvtan 3.
Összefoglalás
Az igekötők szintaktikailag az igemódosítók közé tartoznak. A többi igemódosítóval szemben azonban az igekötő sohasem lehet az ige szintaktikailag leköthető argumentuma. Igekötő esetében a komplex ige képzése többféleképpen mehet végbe. Az igekötő lehet egy- vagy kétargumentumú predikátum, ill. funktor. Az első esetben (a) az igekötő lehet olyan egyargumentumú predikátum, amelynek argumentuma az ige—ez az eset akkor áll fenn, amikor az igekötő határozószó jellegű (pl. tovább, újra, végig, vissza)—vagy (b) olyan egyargumentumú predikátum, amely az ige egyik argumentumát köti le: ebbe a csoportba tartoznak az irányt jelölő igekötők (ki, be, fel, le, el) abban az esetben, ha az obliquusi argumentum vagy nem kötelező, vagy hiányzik. A második esetben (a) az igekötő lehet olyan kétargumentumú predikátum, amely egyik argumentumát elvesztve az ige egyik argumentumát köti le. Az ilyen igekötők a LOC(x,y) elemi predikátumot tartalmazzák, ahol y határozóragos névszó vagy lokális viszonyt kifejező névutó. De lehet (b) olyan kétargumentumú predikátum is, amely megváltoztatja a bázisige argumentumszerkezetét: az igekötő nem alanyi argumentuma a komplex ige tárgyi argumentumává, alanyi argumentuma pedig a komplex ige fakultatív obliquusi argumentumává válik. Pl. vizet önt a teába—felönti a teát (vízzel). Végül (c) az igekötő olyan kétargumentumú predikátum is lehet, amelynek nem alanyi argumentuma a komplex ige obliquusi argumentumaként jelenik meg. Pl. alánéz az asztalnak, mellélép a lépcsőnek. Az ebbe a csoportba tartozó igekötők egy része direkcionális névutókból eredeztethető, ide tartoznak azonban a kétargumentumú irányt jelölő igekötők is (ki, be, fel, le, ide, oda). Amikor az igekötő funktorként funkcionál, az alapige argumentumszerkezete nem változik meg, a funktor nem köti le az alapige egyik argumentumát sem. Az igekötő akcióminőség- és aspektusképzés esetében tölt be ilyen funkciót, pl. elábrándozik, eldolgozgat, elsétálgat. Az igekötők szemantikai sokfélesége a különböző típusú predikátumokkal, ill. a funktorfunkcióval ábrázolható.
Tartalomjegyzék
- STRUKTURÁLIS MAGYAR NYELVTAN – MORFOLÓGIA
- Impresszum
- Előszó
- 1. A morfológia
- 2. Szavak, szófajok, toldalékok
- 3. A szóképzés
- 4. Morfoszintaktikailag semleges képzések
- 5. A műveltetés
- 5.1. Általános értelmezési és terminológiai problémák
- 5.2. Sajátos igecsoportok a magyarban
- 5.3. A műveltető képzők lexikai tételeiről
- 5.4. A műveltető képzés határai a magyarban
- 5.4.1. A műveltető képzésből kizárt igecsoportok
- 5.4.2. A „mediális párok” értelmezése
- 5.5. A műveltető igék vonzatkerete
- 5.6. Szakirodalmi hivatkozások
- 6. Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés
- 6.1. Az -Ás képzős főnevek morfoszintaxisa
- 6.1.1. A deverbális főnevek típusai
- 6.1.2. A különböző jelentésű -Ás képzős alakok létrehozása
- 6.1.3. Az igetípusok és az -Ás viszonya
- 6.1.3.1. {∅}
- 6.1.3.2. {ágens}
- 6.1.3.3. {patiens}
- 6.1.3.4. {ágens, patiens}
- 6.1.3.5. {ágensi, patiensi}
- 6.1.3.6. {experiens, jellemzett}
- 6.1.3.7. {ágens / patiens, direkcionális}, {ágens / patiens, kezdőpont}
- 6.1.3.8. {jellemzett, lokális}
- 6.1.3.9. {ágens, patiens, direkcionális}
- 6.1.3.10. {experiens, propozicionális}
- 6.1.3.1. {∅}
- 6.1.4. Az -Ás képző morfoszintaktikai viselkedése
- 6.1.5. A birtokos személyrag morfoszintaxisa
- 6.1.6. Összegzés
- 6.2. Az -Ó képzős főnevek
- 6.2.1. A cselekvőt jelölő -Ó főnevek
- 6.2.2. A cselekvés eszközét jelölő -Ó főnevek
- 6.2.3. A cselekvés helyét jelölő -Ó főnevek
- 6.2.4. Az ’egyszerű esemény’ jelentésű -Ó főnevek
- 6.2.5. Az -Ó főnévképző produktivitása
- 6.2.6. Az -Ó főnévképző morfoszintaktikai jellemzése
- 6.2.7. Homonim főnévképző vagy szófajváltás?
- 6.2.8. Az -Ó főnévképző különböző használatai közötti összefüggésekről
- 6.2.9. Összegzés
- 6.2.1. A cselekvőt jelölő -Ó főnevek
- 6.3. Szakirodalmi hivatkozások
- 6.1. Az -Ás képzős főnevek morfoszintaxisa
- 7. A melléknévi és határozói igenévképzők
- 7.1. Az -Ó és a -(V)(t)t igenévképzők
- 7.1.1. Egy alternatív megközelítés
- 7.1.2. Aspektus és relatív időviszonyítás
- 7.1.3. A morfoszintaktikai szabályok kifejtése
- 7.1.4. Egy másik lehetséges megközelítésről
- 7.1.5. A -(V)(t)t újságnyelvi használata
- 7.1.6. A -(V)(t)t képzős igenév kivételes viselkedése
- 7.1.7. Melléknevek konverzióval való képzése -Ó igenevekből
- 7.1.8. Melléknevek konverzióval való képzése -(V)(t)t igenevekből
- 7.1.1. Egy alternatív megközelítés
- 7.2. Az -AndÓ melléknévi igenévképző
- 7.3. A -vA határozói igenévképző
- 7.4. Összegzés
- 7.5. Szakirodalmi hivatkozások
- 7.1. Az -Ó és a -(V)(t)t igenévképzők
- 8. Az igekötők
- 8.1. Az igekötős igék létrehozása
- 8.2. Az igekötők szófaji besorolása
- 8.3. Az igekötők szemantikai szerkezete
- 8.4. Az akcióminőség
- 8.5. A magyar igekötőállomány
- 8.6. Igekötők kapcsolódási mintái
- 8.7. Összefoglalás
- 8.8. Szakirodalmi hivatkozások
- 8.1. Az igekötős igék létrehozása
- 9. A szóösszetétel
- 10. A ragozás
- 11. Zárójelezési paradoxonok
- 12. Az inflexiós jelenségek szintaktikai háttere
- 12.1. Bevezetés
- 12.2. A főnévi szerkezetek és a főnévi toldalékolás
- 12.3. A mondatok funkcionális szerkezete és az igei inflexiós toldalékok
- 12.4. Az alanyi és tárgyas ragozás szintaktikai háttere
- 12.5. Összefoglalás
- 12.6. Szakirodalmi hivatkozások
- 13. Morfofonológiai jelenségek
- 13.1. Morfológiai bevezető
- 13.1.1. Szám/személyjelölők
- 13.1.2. Igei idő/módjelölők
- 13.1.3. Többes-, birtokos-, birtok- és esetjelölők
- 13.1.4. Képzők
- 13.1.4.1. Ige → ige képzők
- 13.1.4.2. Névszó → ige képzők
- 13.1.4.3. Igenévképzők
- 13.1.4.4. Ige → főnév képzők
- 13.1.4.5. Ige → melléknév képzők
- 13.1.4.6. Főnév → melléknév képzők
- 13.1.4.7. Melléknév → melléknév képzők
- 13.1.4.8. Melléknév → határozó képzők
- 13.1.4.9. Főnév → határozó képzők
- 13.1.4.10. Főnév → főnév képzők
- 13.1.5. Tő- és toldalékváltakozások
- 13.1.1. Szám/személyjelölők
- 13.2. A magánhangzó-harmónia
- 13.3. Hangkivetés
- 13.4. Rövidülés
- 13.5. A v-tövek
- 13.6. A tővégi nyílt magánhangzó nyúlása
- 13.7. Szakirodalmi hivatkozások
- 13.1. Morfológiai bevezető
- Függelék
- A magyar morfológia pszicholingvisztikai aspektusai
- 1. A morfológia helye a pszicholingvisztikai kutatásban
- 2. Az alaktani feldolgozás
- 3. Elsajátítás
- 4. A téri kifejezések elsajátítása és használata: egy fejezet a morfoszemantikából
- 5. Alaktan és patológia
- 1. A morfológia helye a pszicholingvisztikai kutatásban
- A magyar morfológia számítógépes kezelése
- Irodalomjegyzék
Kiadó: Akadémiai Kiadó
Online megjelenés éve: 2018
ISBN: 978 963 454 053 3
A Strukturális magyar nyelvtan 3. kötete a magyar alaktant tárgyalja. A magyar alaktan rendkívül gazdag, és számos, elméletileg is érdekes kérdést vet fel. Tudott dolog, hogy az alaktan és a mondattan bonyolultsági foka között fordított viszony áll fenn: minél bonyolultabb valamely nyelv mondattana, annál szegényebb alaktana, és minél gazdagabb alaktana, annál egyszerűbb mondattana. A magyar nyelv is sok olyan szerkezeti tulajdonságot kódol morfológiailag, amelyet más nyelv szintaktikailag fejez ki. A Strukturális magyar nyelvtan korábbi köteteihez hasonlóan az alaktani kötet is arra törekszik, hogy egy adott elméleti keretben részletesen bemutassa a magyar alaktan legfontosabb sajátosságait. Az elméleti tárgyalás nagyszámú, empirikusan is új megfigyelést tett lehetővé. A kötetet ezért az is haszonnal forgathatja, akit az elméleti kérdésfeltevések kevésbé érdekelnek. A magyar alaktan nemcsak az elméleti morfológiában foglal el különleges helyet, hanem az alkalmazott kutatásokban is. Ezért tartottuk fontosnak, hogy egy-egy fejezetet szenteljünk a magyar morfológia pszicholingvisztikai és számítógépes nyelvészeti vonatkozásainak is.
A kiadvány regisztrációval szabadon elérhető.
Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-strukturalis-magyar-nyelvtan-3//
BibTeXEndNoteMendeleyZotero
gomb segítségével választhatsz, hogy fejezetről fejezetre lapozva vagy inkább folyamatosan görgetve olvasnád-e a könyvet.
