A magyar morfológia számítógépes leírása szempontjából minden releváns tényt össze kell tehát gyűjteni, majd minden ilyen szempont alapján minden egyes tövet és toldalékot osztályozni kell. A rendszer tehát nem a valamely nyelvészeti iskola definíciója alapján előre kialakított morfológiai, morfo-fonológiai osztályokra épül, melybe jól vagy kevésbé jól illeszkednek az egyes lexikális egységek, hanem csak szempontok vannak, melyek szerint osztályozni lehet. Optimális helyzetben az osztályozási szempontok egy teljesen független—matematikai szakszóval: ortogonális—rendszert alkotnak. Ez elvileg lehetséges, ám a nyelvben a hangok, fonémák, betűk rendszere annál sokkal komplexebb, mintsem hogy teljesen függetlenek lehetnének az osztályozási szempontok. A lehetőségekhez mérten mégis törekszünk erre, hiszen redundáns információra nincs szükségünk. Ha például vesszük a magyarban a tárgyeset és a többes szám toldalékait, láthatjuk, hogy kötőhangzójukat az előttük álló tő tulajdonságai egységesen meghatározzák. Azt is észrevesszük, hogy mikor van kötőhangzójuk, azaz a szótő hogy viselkedik, amikor az adott fonémákkal, a tárgyi -t-vel, illetve a többes -k-val lép kapcsolatba. Mivel a két fonéma minősége különböző, r-végű tövekhez különböző módon: a tárgy kötőhangzó nélkül, a többes -k kötőhangzóval kapcsolódik. A két toldalék tőhöz való kapcsolódása mégsem teljesen független egymástól, mert a tárgyasság kötőhangzójának meglétéből következik a többes szám kötőhangzós volta is, visszafelé azonban ez nem igaz. A toldalékok fonológiai tulajdonságai tehát kapcsolatba hozhatók a tő fonológiai tulajdonsághalmazával, melyet a szó betűalakja már részlegesen meghatároz. Ezért lehetőség van arra, hogy egy ismeretlen szó adott előfordulásaiból (legalább részlegesen) következtessünk toldalékolási paradigmájára. Különösképpen igaz ez akkor, ha a nyelvnek szinkrón szempontból nem termékeny toldalékolási paradigmáit már rögzítettük. Ilyenkor az újonnan megjelenő nyelvi elemek a termékeny paradigmákhoz kapcsolódnak, melyek általában a felszíni tulajdonságokból valóban jól megjósolhatók. Például, ha a magyar szótárak nem tartalmazzák is a kredit szót, minden magyar beszélő számára világos, hogy a magánhangzóváz alapján [+elöl −kerek] jegyeket fog kapni. Magyar nyelvi ismeretünk azt is sugallja, hogy a magyarban névszót minden további nélkül lehet „készíteni”, igét pedig elsősorban—és gyakorlatilag kizárólagosan—denominális képzéssel hozunk létre. Valószínűsíthető tehát, hogy az új szó névszó. A beszélő a kontextusban többször is hallja az eddig nem ismert szó más, toldalékolt alakjait, névszói jellegű előfordulásait, a számítógépes nyelvész pedig a rendelkezésére álló nyelvi korpuszt hívja segítségül a szó toldalékolási paradigmájának elkészítéséhez. Ha azonban egyetlen előfordulásunk van, nyelvi ismeretünk alapján építhetünk arra, hogy névszóval van dolgunk, melynek mássalhangzóra végződése az eszközhatározó ragjával való kapcsolódáshoz az [+INS:T] jegyet sugallja. A tárgyeset kötőhangzós lesz, hiszen t-re végződik a szó. A fenti példából következőleg ez a többes szám kötőhangzós voltát is meghatározza. A 3. személyű birtokos -j-je lehet még kérdés, hiszen az előzőekből ez nem következik. A névszóparadigmákkal foglalkozó Papp (1975) bevezeti a bázis fogalmát, mely a tárgy-többes-birtokos független szemponthármas alapján készült. Mivel termékeny toldalékolási osztályok közt válogatunk, semmi okunk sincs, hogy ne a szóval formai alapon hasonló szavak viselkedését tekintsük mintának. A kredit esetében ilyen lehet az Edit szó, mely megkapja a 3. személyben a -j-t. Kialakult tehát egy olyan morfológiai leírás a kredit szó számára, mellyel a továbbiakban a számítógép úgy dolgozhat, mint a nyelvészek által korábban tökéletesen leírt elemek esetében tenné: