Az alaktan—azaz egyértelműbb nemzetközi nevén morfológia—a szó belső szerkezetének a tudománya. Hagyományosan három területét szokás megkülönböztetni: (a) a ragozást, (b) a szóképzést és (c) a szóösszetételt. Mivel szóképzéssel és szóösszetétellel új szó keletkezik, a kettőt együtt szóalkotásnak hívjuk. A strukturalizmus óta tudjuk, hogy a fenti felosztás nem problémamentes. A három területet ugyanis nem mindig könnyű egymástól elválasztani. Vajon az igenevek az ige ragozott vagy képzővel létrehozott alakjai-e? Mindkét álláspont mellett felhozhatók érvek. A melléknév közép- és felsőfokának toldalékait ragoknak és képzőknek is tekinthetjük. A hagyományos tárgyalás a ragok (pontosabban a jelek) között tartja őket számon, mert képző produktív módon nem állhat utánuk, ugyanakkor viszont esetragokat felvehetnek. Szintaktikai és szemantikai viselkedésük alapján (az alap-, közép- és felsőfok más-más szintaktikai környezetet kíván, mindegyik alaknak más és más a szemantikája) azonban a képzőkhöz tartoznak. Olyan álláspont is indokolt lehet, hogy a ragok és a képzők nem választhatók el élesen egymástól: vannak képzőszerű ragok és ragszerű képzők. Az előbbiek olyan toldalékok, amelyek nem minden tulajdonságukban osztoznak a ragokkal, ugyanakkor viszont eleget tesznek a képzőkre vonatkozó kritériumok némelyikének. Az utóbbiak pedig olyan toldalékok, amelyek nem minden szempontból tekinthetők képzőknek, mivel a ragokra jellemző tulajdonságokkal is rendelkeznek. A „képzőszerű rag” és a „ragszerű képző” azonban nem egyértelmű fogalmak, helyesebb tehát, ha kritériumainkat úgy választjuk meg, hogy a toldalékokat egyértelműen ragnak, ill. képzőnek tekinthessük.