A toldalékok a magyarban olykor magánhangzón át kapcsolódnak a tőhöz. E magánhangzók tőhöz, illetve toldalékhoz való sorolásában, illetve önálló státusuk megítélésében semlegesek óhajtunk maradni. Ugyanakkor fontosnak tartjuk leírni viselkedésüket, bármi legyen is a nevük. Így pl. azt, hogy a magyar többes számnak adott esetben van-e magánhangzója, le kell írni, és ha van, akkor az adott tő az -ak, -ek, -ok, -ök lehetséges formák közül melyiket választja ki. Mivel azonban a többes szám négyféle minőségéből, pontosabban—a magánhangzó nélküli alakkal együtt—ötféle lehetőségéből az adott tő melyiket választja, az teljesen magánhangzó-harmóniájának, a tőszó toldaléktípusára vonatkozó szótári jegyeknek és annak az egyszerű ténynek a függvénye, hogy szüksége van-e egyáltalán kötőhangzóra a többes szám esetében. Természetesen, ha nincs, annak a magánhangzóra végződés az oka, de ezt a tényt az adott tő jegyei reprezentálják, nem pedig a morf aktuális vizsgálatával jutunk ide. Nyilván más esetben bonyolultabb hangzókapcsolódásokat kellene vizsgálni, pl. a tárgyesetben már nem pusztán a magánhangzó-végűek nem igényelnek kötőhangot (pl. sas+t, és nem *sas+ot, de arany+at, és nem *arany+t—hacsak nem tulajdonnévről van szó: Arany+t): Vt. Tehát a kötőhangzók iránti igény toldalékonként változhat, azaz annyi jegyet kell felvenni, ahányféleképpen viselkedhetnek a toldalékok kötőhang szempontjából. A névszók esetében a többes szám és a tárgyeset kötőhang-igénye lehet különböző, bár a két jelenség nem teljesen független egymástól. A névszók esetében például a tárgyeset kötőhangzójának megléte mindig a többes szám kötőhangzójának meglétét követeli, visszafelé ez már nem igaz. Nyilván a t és a k hang különböző jegyeinek következményéről van szó. A többes szám kötőhangzó-igénye egybevág a birtokos személyragok nagy részének igényével: Vk, Vm, Vd, VtOk. Az igék esetében személyragok egy része kötőhangzó-érzékeny, de az infinitivus, az infinitivusi ragozás és a feltételes mód is ilyen: