Erósz és Thanatosz – bármily furcsa – rokonságban állnak. A hiteles szerelem a civilizáció és a filogenezis történetében eredendően hozzátapadt a halálhoz, a legmaradandóbb szerelmi frigyek szinte törvényszerűen a halálban köttetnek. Elég csak Rómeo és Júlia szerelmi tragédiájára utalni (Shakespeare, 1988b). A szerelmi halál történetei természetesen a görögökig nyúlnak vissza. Euripidész Oltalomkeresők című drámájában Euadné együtt akar halni azzal, akit szeretett. A szerelemhalál motívuma jelenik meg Hero és Leander, Püramosz és Thisbe, Antigoné és Haimon, Antonius és Kleopátra tragédiájában. A magyar mondavilág Kádár Kata, illetve Kis Júlia balladájában őrzi a halálban végződő szerelmek hagyományát (Böszörményi, 1991). A protozoák és számos jóval fejlettebb élőlény számára a szaporodás egybeesik a halállal (Ferenczi, 1928). Nekik a szerelem élettanilag egyúttal megsemmisülést is jelent. Eme fajfejlődési tény nyomot hagyott a képzettársításokban: az orgazmussal leggyakrabban társuló álom, meditáció, képzeletbeli kép a halállal, az elmúlással és az entrópiával kapcsolatos. A mitológiában Danaosz ötven lánya, a Danaidák nászéjszakájukon mind megölték férjeiket. A kínai patriarchák a női genitálét nemcsak a halhatatlansághoz vezető kapunak, hanem a férfiak hóhérjának is tartották (Moukhtar, 1996). A sziú indián mesében egy gyönyörű nő elfogadta egy harcos szerelmét. Egy felhőben közösült vele. Amikor a felhő felemelkedett, már csak a nő állt ott. A férfiból csupán egy csontkupac maradt, a lakmározó kukacok legnagyobb örömére (Moukhtar, 1996). Maga Sigmund Freud is hasonlatosnak találta a teljes nemi kielégülés állapotát a meghaláshoz, az anorganikus lét halálos nyugalmához (Freud, 1991). Persze – Karinthyval élve – „nem kell ehhez freudizmus”, a 16–18. századbeli Angliában a „meghalni” ige enyhített kifejezése volt az orgazmusnak. A franciák még ma is teljesen tudatosan összekötik a kielégülést az elmúlással, hisz az orgazmust „kis halálnak” (petite mort-nak) nevezik (Mohácsy, 1989).