A súlyos neurológiai rendellenességek agysejt-, illetve szövetpótlással történő kezelése hosszú évtizedek óta vágyálomnak számított. A módszer lehetőségét már a 16. századi híres francia sebész, Ambroise Paré (1510–1590) is fölvetette: ő azt a kérést kapta a francia királytól, hogy végezzen egy emberen – aki azt gondolta, pusztul az agya – agyátültetést[1, 2]. Nem történt komoly próbálkozás a kérés teljesítésére, és a sebészek arra jutottak, hogy „nincs lehetőség az illető agyának megmentésére”. Kétszáz évvel később, a 19. század derekán került sor az első állatkísérletekre azzal a céllal, hogy macskákon és kutyákon kéregszövetek átültetésével tanulmányozzák az agyszövet pótlásának lehetőségét – 1890-ben jelent meg Gilman Thompson írása „sikeres agyátültetés”[3] címmel a New York Medical Journal c. folyóiratban, amelyet nagy érdeklődés övezett. A vitathatatlanul optimista cím ígéretes jövőt vázolt az átültetések tervezéséhez, mindazonáltal funkcionális eredményekről nem számoltak be, és valószínűleg a szövettani lelet sem a túlélt átültetett sejteket, hanem a hegszövetben található gliasejteket írta le. Több mint 90 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy humán degeneratív neurológiai betegség állatmodelljében bemutathassák az átültetett agysejtek funkcionális túlélését. Két cikk is megjelent 1979-ben, amelyek mind az átültetés, mind a funkcionalitás túléléséről tudósítottak[4, 5]. Ezek indították útjukra azokat a további klinikai kutatásokat, amelyek a neurodegeneratív betegségek – különösképpen a Parkinson-kór – transzplantációs kezelési stratégiáinak fejlesztésére irányulnak. Erről szól az alábbi fejezet.