A dystonia kezelésében a perifériás sebészet (például denerváció, myotomia) mellett a funkcionális idegsebészeti kezelések is egyre nagyobb teret nyernek. Már az 1950-es évek során végeztek kisebb betegcsoporton thalamotomiát, ám a nem megfelelő célpontválasztás és célzási technika miatt a kimenetel kérdéses volt[22]. Az áttörést a bazális ganglionok patofiziológiájának földerítése, a modern in vivo agyi képalkotás megjelenése és a stereotaxiás technika elterjedése hozta meg. Kezdetben a kórosan túlműködő területek roncsolását, ablatióját végezték el: már az 1960-as években megfigyelte egy svéd munkacsoport, hogy a posteroventralis pallidotomia (a globus pallidus belső szegmensének ablatiója) a Parkinson-kór számos kardinális tünetére – az OFF fázisú dystoniát is beleértve – kedvező hatással van[23, 24]. Munkásságuk a levodopa klinikai bevezetése mellett egészen az 1990-es évekig észrevétlen maradt, amikor is Laitinen újra leírta a posteroventralis pallidotomia módszerét[25, 26]. Ezzel párhuzamosan a pallidotomiát a dystoniás működészavar kezelésében is alkalmazni kezdték és jelentős sikereket értek el[27, 28, 29, 30, 31, 32]. Az elvégzett vizsgálatok és metaanalízisek a bilaterális pallidotomiát elfogadható mellékhatás-profilú eljárásként jellemezték[33, 34].