A legtöbb szerző, mielőtt véglegesen összeköti és behelyezi az impulzusgenerátort (IPG), tesztstimulációs periódus alkalmazását javasolja, kettős célzattal: egyrészt a klinikai hatásról történő meggyőződés érdekében, másrészt viszont az igen költséges IPG-beültetés elkerülésére hatástalanság esetén. Ebben a szakaszban a korai pozitív eredmények, különösen ha kettős vakértékeléssel történnek, a kedvező hatás előjelének számítanak[65, 75]. Az epiduralis vagy subduralis elektródák behelyezése után ezeknek a végét eldobható csatlakozókkal kell összekötni és externalizálni a műtéti területtől megbízható távolságban. A stimulációs tesztperiódus rendszerint nem tart tovább két hétnél, mivel ezután megnő a posztoperatív gyulladásos szövődmények aránya – ám hosszabb ideig is eltarthat, ha a stimuláció hatása nem megbízható. Krónikus fájdalom esetén a sebészi traumával kapcsolatosan jelentkező posztoperatív fájdalom befolyásolhatja az eredeti fájdalmat, ami megnehezíti a stimulációs eredmények értékelését. Köztudott, hogy az MCS programozása a katód, az anód és a stimulációs paraméterek lehetséges nagyszámú kombinációja miatt komoly feladat. Az amplitúdó általában 2 és 6 V között, a frekvencia 10 és 130 Hz között, míg az impulzusidő 60 és 450 µs között lehet[26, 47, 82, 84, 85, 86, 87]. Először általában az optimális érintkezőkombináció meghatározását javasolják – a megfelelő motoros küszöbértékek megállapítása után az amplitúdót a motoros választ kiváltó legalacsonyabb érték alatt kell tartani az epilepsziás roham elkerülése céljából. A beteg ülő vagy fekvő helyzete befolyásolhatja a küszöbértéket. A Manola és munkatársai[33, 35] által bemutatott számítógépes modell szerint az elektróda alatt elhelyezkedő cerebrospinalis liquor vastagsága az elektromos áram terjedését befolyásoló legfontosabb tényező, különösen amikor a liquorréteg vastagsága 0 és 2,5 mm között van. A liquorréteg vastagságának 1 mm-es növekedése során a feszültségnek az ekvivalens hatás eléréséhez 6,6 V-tal kell növekednie. Az anód–katód nagy távolsága (>10 mm) miatt az anód és a katód egyaránt aktív érintkezőnek tekinthető. Az anodális mező elsősorban az elektróda felszínére merőleges rostokat ingerli, míg a katód által generált mezők inkább az elektróda felszínével párhuzamosan futó rostokra gyakorolnak hatást. Először a motoros kéreg célterületéhez legközelebb eső katódokat kell tesztelni. A motoros kéreg szubmotoros küszöbingerrel történő stimulálását a beteg nem érzi, és általában 30 perc vagy annál is több idő szükséges a fájdalomcsillapító hatás eléréséhez minden új beállítást követően. Amint a tesztidőszak alatt a frekvencia és az impulzusidő beállítása megtörtént, a legtöbb esetben növelni kell a stimuláció intenzitását, amiben a motoros küszöbérték jelent támpontot. A legtöbb centrumban a küszöbértékhez mért 20%-os intenzitással kezdenek, majd azt lépcsőzetesen további 20%-onként emelik a 80%-os intenzitásérték eléréséig. Ez a folyamat, amellyel kiválasztható az optimális elektródakombináció, igen időigényes és nehéz feladat. Mivel a beteg nem érzi a küszöbérték alatti stimulációt, lehetőség van színlelt stimulációs és kettős vakértékeléses tanulmányok elvégzésére és a placebohatás minimalizálására. A teszt akkor tekinthető pozitívnak, ha legalább egy stimulációs beállítás 40–50%-os vagy nagyobb arányú megismételhető fájdalomcsillapítást eredményez, és a placebostimuláció eredménytelen. Amennyiben a tesztelési időszak alatt a klinikai hatás nem egyértelmű vagy enyhébb, az elektródákat el kell távolítani még akkor is, ha szubjektíve az a benyomás, hogy a beteg tünetei csökkennek.