A stereotaxia a sebészetben 1947-ben vette kezdetét, és elsőként az idegsebészet területén alkalmazták. A 19. század második felében szerzett, az emberi agy funkcionális anatómiájára vonatkozó és egyre gyarapodó ismeretek lehetővé tették egy precíz műszer kifejlesztését, amely olyan funkcionális anatómiai struktúrát igazolt és azonosított, mint a centrális sulcus. Zernov és munkatársai már 1889-ben leírtak egy ilyen műszert[1], később pedig Dittmar és társai mutattak be egy a medulla oblongatába eszközt elhelyező műszert állatkísérleti modellekben[2]. Horsley és Clarke 1908-ban vezette be a stereotaxiában a koordináta-rendszert[3] – mind a mai napig ez a rendszer az alapja valamennyi stereotaxiás eszköznek. Sebészi beavatkozásunk pontosságát és precizitását számos tényező befolyásolja. Az itt következő fejezet a stereotaxiát érintő főbb hatásokkal foglalkozik. A pontatlanságok láncolata, ahogyan nevezni szoktam, több gyűrűből keletkezik, amelyek egy és ugyanazon izocentrumhoz tartoznak. Ennek a fejezetnek nem az a célja, hogy bemutassa, hogyan kell stereotaxiás műtéteket végezni egy adott osztályon, megfelelő orvosi képzést követően. A stereotaxiás sebészet elkezdésekor egyaránt feltétlenül szükséges módszertani irodalmat olvasni és tanulni a tapasztalt idegsebészektől. Ajánlom az Andres M. Lozano, Philip L. Gildenberg és Ronald R. Tasker által szerkesztett The Textbook of Stereotaxy and Functional Neurosurgery című kézikönyv legújabb, második kiadását, amely 2009-ben jelent meg (Springer Verlag, Berlin–Heidelberg). A könyv 3288 oldalas, és a stereotaxiás és funkcionális idegsebészet valamennyi területét tárgyalja. Ebben a fejezetben arra törekszem, hogy az olvasó mélyebben megérthesse a stereotaxiás eljárások lényegét. Ez a módszer ugyanis nem csak mély agyi stimulációra és stereotaxiás biopsziára használható – szükséges a további felvilágosítás a sugársebészet és más idegsebészeti eljárások területén is. Kérem, ne tekintsék a leírtakat technokratikusnak, minden részlet lényeges és szükséges.