A funkcionális GKS első célterületeit (capsulotomia, thalamotomia [VIM, centromedian mag], pallidotomia) nagy dózisokkal (300–150 Gy) kezelték, amelyeket nagyon kicsi térfogatokra fokuszáltak (3-tól 5 mm-ig terjedő átmérővel). A cél az volt, hogy elpusztítsanak egy stereotaxiás precizitással előre meghatározott kisméretű anatómiai struktúrát. Az MR-elváltozások megjelenésének késleltetettségét és mértékét illetően állandó dózisséma mellett jelentős változatosságról szóltak a leírások[37, 64]. Barcia Salorio és munkatársai többször bemutatták a betegek egy kis és heterogén csoportját – őket különböző eszközökkel és dózissémákkal kezelték[65]. Néhány beteg esetében úgy tűnt fel, hogy a laesio nem növekedett, és nagyon nagy térfogaton kezelték őket igen alacsony dózissal (kb. 10 Gy). Erre a tapasztalatra építve több kutatócsoport azt feltételezte, hogy a 10-től 20 Gy közötti alacsony marginális dózisnak olyan hatásosnak kell lennie, mint a 24 Gy-es protokolldózisnak, amelyet a TMLE-s betegek első vizsgálatakor használtunk[4]. Barcia Salorio és munkatársai utolsó eljárásának alapos vizsgálata azt mutatja, hogy a marginális dózisra, a térfogatra és az epileptogén zóna topográfiájára vonatkozó egyéni információk nem adottak. Mi több, az ismertetett 11 beteg közül a rohamok megszűnésének valós aránya mindössze 36% (4/11), ami sokkal alacsonyabb, mint arra reszekció után számítanánk TMLE esetén[30]. Yang és munkatársai 176 beteg heterogén csoportjában kimutatták, hogy alacsony dózisok (9-től 13 Gy-ig) mellett rohammentesség csak nagyon alacsony arányban érhető el[63].