A kulturális antropológia tudományának, megközelítésmódjainak, kutatási eredményeinek, módszereinek és természetesen a terepként értett témák változásainak és felhalmozódásának nyomán maga is szükségszerűen változott. Ezt a változást nevezhetjük fejlődésnek is, hiszen az egymásra rakódott tapasztalatok mindenképpen előnyére válhatnak az antropológia egymást követő művelőinek, mindazonáltal Morgan, Boas vagy Malinowski mondanivalója ma is éppen olyan értékes, mint saját korában volt. Sőt, mivel mai tapasztalatainkkal és tudásunkkal talán könnyebb is megérteni őket, munkásságuk mind jobban felértékelődik – függetlenül attól, hogy elméleteik hibáit is könnyebb meglátnunk. Mint látni fogjuk, az „antropológiai iskolák” ritkán jelentenek szigorú besorolást, megbonthatatlan határvonalat, sokkal inkább olyan közös látásmódot, kutatási programot, amely abban segíthet minket, hogy viszonyítási pontokkal rendelkezzünk a tudományos viták értelmezésekor. Az elméleti behatárolás szükségének ambivalenciájáról így ír Boglár Lajos egyik őszinte beszámolójában: „Alighogy Budapesten kicsomagoltam, felkértek, írjak a neves magyar folklórkutató születésnapjára készülő Festschriftbe. Heteken át, minden este betöltötte a kunyhót a piaroa sámán mitikus éneke, amelyet más elbeszélők nappal mesékkel és igaz történetekkel fűszereztek. Nekifogtam, hogy leírjam a frissen hallott és látott orális alkotásokat: hiszen előadásuk néha valóságos performance volt, rögtönzések színezték és bontották meg a kötött formákat. Gondoltam, ez tanulságul szolgálhat minden európai folklórkutatónak, hiszen kiderül: mennyire érzékenyek a törzsi közösségek a változásokra, és mennyire merev a tradicionális »story-telling«. A tanulmány megíródott, annak rendje és módja szerint megjelent, angol nyelven. A különlenyomatokból több külföldre került, többek között egy amerikai kollegához, aki megígérte, értékelést ír a dolgozatról. Az egészet most azért említem, mert kollegám elemzésének az volt a lényege, hogy kimutatta: tanulmányomban »legalább huszonöt különböző irányzat« jelenik meg! Meg kell mondjam: az általa felsorolt iskoláknak még a feléről is alig hallottam, nemhogy alkalmaztam volna (»gondolta a fene!«)! Igyekeztem felvilágosítani bírálómat, hogy maga a sokrétű-sokértékű valóság teremtette a különböző aspektusokat, nem pedig a teoretikus háttér!” (Boglár, 2002)