A számvitel eredménykimutatásában a legfőbb elv talán a realizációs elv, amely szerint csak olyan bevételeket (kibocsátásunk ellenértéke) számolhatunk el, amelyet a partner elismer, tehát várhatóan valóban be is fogy folyni, vagy a pénzügyi rendezés is megtörtént. Ha a vállalkozás birtokában lévő vagyontárgyaink értéke a változó piaci körülmények hatására tegyük fel, növekszik, és ezt be szeretnénk mutatni, akkor egész biztosan az eszköz állomány értékével párhuzamosan a forrás oldal értékének is növekednie kell. A kérdés csak az, hogy vajon ez az eszköz érték növekedés kit illet meg. A válasz triviális, a tulajdonost. A társaság működéséből származó többletérték, viszont az eredményt kellene, hogy növelje, bevétel elszámolás révén. Ha a bevételt elszámoljuk, akkor viszont megsértjük a realizációs elvet, hiszen valós kibocsátásunk nem volt, így realizációról sem beszélhetünk. Sőt így a tulajdonos akár úgy is dönthetne, hogy hazaviszi osztalékként. Érezhető, hogy ez ebben a formában nem megoldható. A számviteli szabályozás ezen időszak során egészen egyszerűen oldotta fel a problémát: „Felértékelni tilos!” és kész. Ezzel ellentétes piaci mechanizmusok is elképzelhetőek természetesen, azaz könnyebb elképzelni, hogy a vagyontárgyaink – legyen ez készlet vagy befektetett eszköz – az idők során veszítenek az értékükből, a valódiság és az óvatosság elve egyszerre diktálja, hogy ilyenkor – természetesen – le kell értékelni a jószágot az eredmény terhére és az új piaci értéken kell szerepeltetni a könyveinkben. Az alapelveknek megfelelően a „Leértékelni kötelező!” szabály trivialitás. Összességében a kettő így hangzik: leértékelni kötelező, felértékelni tilos! Szebben mondva a vállalkozás vagyontárgyait értékvesztéssel csökkentett bekerülési értéken kell, hogy beszámolójában szerepeltesse. A piaci szereplők így biztosak lehetnek abban, hogy a cég birtokában lévő jószágok ennyit legalább érnek, de hogy valójában mennyit is, az innen nem derül ki. E felfogásban készítettük beszámolóinkat a fenti időszak alatt, átadva magunkat az óvatosság és biztonság feledhetetlen érzésének. Azonban e meglehetősen féloldalas szemlélet alapvetően nyomja rá bélyegét a beszámoló használhatóságára, különösen egy erősebb inflációval rendelkező, élénk piaci mozgások által jellemzett nemzetgazdaság vállalkozásaira. Ha visszagondolunk a ’90-es évek elejére, az alakuló vállalkozásra, az igaz tulajdonosok megjelenésére, e cégek bővülő tőkeigényére, a piac dinamikájára, a nemzetgazdasági teljesítmény változásaira, bizton állíthatjuk, hogy egy ilyen történelmi értéken mérő rendszer nem képes betölteni feladatát még akkor sem, ha kizárólag összehasonlító adatként használjuk az információkat.