A magántulajdonban, illetve köztulajdonban álló vállalatok működésének összehasonlításáról szól Alessi (1980) már klasszikussá vált írása. Ugyancsak sokszor idézik Boardman–Vining (1989) tanulmányát, amely az 1980-as évtized első harmadának 500 nem amerikai óriásvállalatát elemezte aszerint, hogy magántulajdonban, vegyes tulajdonban vagy állami tulajdonban álltak. Ez a tanulmány egyértelműen a magáncégek hatékonysági fölényét mutatta ki – hozzátéve, hogy a vegyes tulajdon még rosszabb, mint a tisztán állami tulajdonlás. Az amerikai McKinsey cég az ezredforduló idején, 12 éven át 118 iparágban folytatott mikroszintű elemzéseket. Számításaik szerint egyedül a koreai acélipar esetében érte el az állami tulajdonú cégek élőmunka-termelékenysége a világ élvonalát, mindenütt másutt jelentősen elmaradt attól (Lewis, 2008: 143). A legújabb irodalomból lásd még Anderson et al. (1997), Megginson–D’Souza (1999), Megginson–Netter (2001), Clarke–Cull–Megginson (2005), Megginson–Sutter (2006), Estrin és szerzőtársai (2009), Mühlenkamp (2013), IMF European Department (2019). Shi–Sun (2016) tanulmánya a tőzsdén bejegyzett kínai cégek mintáján vizsgálja a privatizáció hatását a vállalati hatékonyságra és a nyereségre. Brown és szerzőtársai (2013) az orosz feldolgozóipar adatait vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy – a többi kelet-európai országhoz képest – 2005-ig ott csak nagyon kis mértékben nőtt a vállalati szintű termelékenység a privatizációt követően.

Király (2016) tanulmánya jó áttekintést ad a nemzetközi irodalomból a kereskedelmi bankok működéséről. Ebből kitűnik, hogy ebben a körben egyértelműen hatékonyabbak a szakmai befektetők irányítása alatt álló bankok, legfeljebb amellett szólnak empirikusan igazolt érvek, hogy a fejlesztési bankok és más speciális célú pénzintézetek között vannak eredményesen működő állami bankok is. Az általa hivatkozott legfontosabb tanulmányok közül lásd La Porta és szerzőtársai (2002) sokszor idézett cikkét.