A lehetséges alternatívák egyik markáns megfogalmazója az az Arató László, aki 2002-es provokatív programszövegében abból a diagnózisból indult ki, hogy a magyar irodalomtanítás a kronologikus tananyag-elrendezés bűvöletében, a teljesség igézetében, a „Homérosztól Nagy Lászlóig-elv” szellemében él. A kronológia kizárólagossága meglátása szerint a gyakorlatban a tanítási folyamat végére szorítja a nagyobb motivációs hatású huszadik századi és kortárs szerzőket, vagyis egyfelől gátat szab az örömelvű képességfejlesztésnek, másfelől a hiteles értelmező elidőzés helyett a folyamatos és inadekvát rohanást sugallja. A „rohanás” ezen alaptermészetéből származik az Arató által helyett-tanításnak nevezett tünet, amikor a művek olvasása, értelmezése helyett a diák puszta neveket, életrajzi adatokat, mű- és kötetcímeket, pályaszakaszokat és tartalmi kivonatokat, kerek és rövid műértelmezéseket „magol” (Arató 2002). Arató véleménye, hogy az írói pályaszakaszok tanítása, a legalább hat pályakép és a sok-sok író- és költőportré nem a tömegoktatás színterévé vált középiskolába való: alapjában műveket, témákat, szövegeket kellene tanítani, és mélyfúrások során csupán két-három kiválasztott nagy szerző és egy-két fontos korszak vagy irányzat kinagyítására lenne szabad vállalkozni. Egyébként pedig a feladat szerinte nem más, mint „pusztán” az olvasás és az írás fejlesztése. Helyet kell adni, úgymond, az alternatív tananyag-kiválasztási és -elrendezési elveknek: a motivikus, a konvenciótörténeti, a szociálpszichológiai szempontú, az archetípusokra építő, a poétikai szempontokat követő, a problémacentrikus és a szövegalkotás egy-egy meghatározott módját, szempontját középpontba állító, az irodalmi és nem irodalmi szövegeket együttesen kezelő, a médiaszövegeket is bevonó, az áttekintéseket és mélyfúrásokat váltogató építkezési módoknak (Arató 2002).