Amennyiben az irodalomelméletet a középiskolai (és bármilyen más szintű) irodalomtanítás metanyelveként gondoljuk el, akkor rögtön felvetődnek azok a kérdések, melyek a tanárok és a tanárjelöltek számára az irodalomtanítás módszertanához való viszonyt is jellemzik. Hogyan hasznosul az egyetemen megszerezhető elméleti ismeret a gyakorlatban; szükség van-e egyáltalán elméleti ismeretekre az olvasóvá nevelés feladatának megvalósításában; a módszertani tudás és gyakorlat hogyan tud építeni a szövegismeretre, és hogyan tudja megteremteni a műértelmezés szituációját? Természetesen további kérdéseket is lehetne még említeni, itt csupán néhány jelent meg gondolatébresztő szándékkal. Belátható, hogy az említett kérdésekre nem adhatunk nemleges választ, illetve a szakmai nyelvhasználat és a tanórai elemző párbeszéd módszertani összefüggése sem vonható kétségbe. Az elméleti tudás hasznosulását pedig folyamatként lehet elképzelni, melynek során a saját tanítási tapasztalat gazdagítja a módszertani eszköztárat, és a tanár is együtt tanulja a módszertanilag is reflektált értelmezőnyelvet a diákokkal. Ez a fejezet nem vállalkozhat arra, hogy a sokrétű elméleti ismereteket összefoglalja és lefordítsa a tanítás valamiféle didaktizált nyelvére. Ha ez lehetséges lenne, akkor rövidre zárnánk az olvasást, ellehetetlenítenénk a párbeszédet a művek és az olvasók között, a tanári munkát pedig megfosztanánk azoktól a szempontoktól, melyek segíthetik az elemző munkát. A tanítás nyelve épp akkor tud élő és termékeny lenni a műértelmezés számára, ha a szövegekkel és a diákokkal megteremthető dialógusban folyamatosan megújulni képes. A fejezet a következőkben az irodalomelméleti tájékozódás különféle lehetőségei felé tekint, utalva a tanári tevékenységekre, valamint ismét hangsúlyozva a gondolatébresztő szándékot. Az irodalomelmélet és a tanórai műértelmezés nyelvének reflexív viszonyáról gondolkodva született meg Molnár Gábor Tamás tanulmánya, mely Szabó Lőrinc Az Egy álmai című versének tanítására fókuszálva tesz kísérletet az irodalomelméleti transzfer megvalósítására (Molnár 2011). Jelen fejezet elfogadja a tanulmány egyik megfontolásra érdemes gondolatát, mely szerint „a transzformáció […] olyan nézőpontot feltételez, amelyből a tudományos szakszövegek felismerései mérlegelhetők, ugyanakkor mégis közvetíthetők olyan közegbe, amelyben a szakszövegek közvetlen olvastatása nagyon ritkán, csak kivételes esetben képzelhető el” (Molnár 2011: 382.). Ezen túlmenően még annak a gondolatnak a megfogalmazása is releváns lehet, hogy a szakszövegek olvastatása az irodalomórán általában nem jellemző és nem elvárt a tanulók esetében.