Jelen fejezet az irodalomelmélet és a középiskolai tanításban kialakítható értelmező nyelv kapcsolatán kívánt elgondolkodni – az elméleti tájékozódás néhány irányát felvázolva, majd egy szempontrendszert, a narratológiait kijelölve a gyakorlati alkalmazás egy lehetséges (természetesen nem kizárólagos érvényű) esetét példaként bemutatni. A gondolatmenet lezárásaképpen megfogalmazható, hogy a magyartanár irodalomelméleti tájékozottsága szükségszerűen kiegészíti más irányú szakmai ismereteit, mint például az irodalomtörténetit, a műfajpoétikait, a stilisztikai-retorikait. A szakmai elmélyülés és alaposság igényével élő kérdéskultúra segíti eljuttatni a diákokat is ahhoz a tapasztalathoz, hogy nemcsak mi kérdezhetünk a művektől, hanem azok is kérdéseket tesznek fel nekünk, olvasóknak. Az irodalomtanítás egyik feladata, hogy az olvasóvá nevelés során ezek a kérdések megszülethessenek. Az irodalomelméleti ismereteink alapján képesnek kell lennünk konzekvens fogalomhasználatra. Ugyanakkor a tanítás nyelve létrehozza az értelmezés helyzeteinek azt a sajátosságát, hogy – módszertani-didaktikai megfontolásból – egy-egy elméleti irányt teremtő diskurzuson belül, egyidejűleg legitim, szaktudományos szempontból releváns nyelvhasználati jellemzőkből valamiféle hibridnek tűnő, de koherens értelmezőnyelvet alkotunk. Itt említhető a fent hivatkozott narratológia esetében a Genette- és a Cohn-féle epikus beszédmódok terminusainak együttes használata, vagy a metalepszis értelmezésének több, a szövegműködések tekintetében mégis egyidejűleg releváns esete.