A kötelező olvasmányok megválasztásának és tanításának kérdése a pedagógia és az oktatásügy azon ritka problémái közé tartozik, amelyek a szűkebb értelemben vett szakmai közösségen túlmutatva is képesek komoly vitákat generálni. A folyton újraéledő, heves érzelmi reakcióktól sem mentes polémiát általában élénk médiaérdeklődés is övezi, aminek következtében a kérdés gyakran túlságosan leegyszerűsítve válik a közbeszéd tárgyává. A publicisztikai nyilvánosság ugyanis az oktatáspolitikai, didaktikai vagy épp a tananyagot érintő vitákban a magyartanítás számtalan problémáját a kötelező olvasmányok kérdésére szűkíti le. Jellemző, hogy a 2020-ban bevezetett Nemzeti Alaptanterv esetében is az irodalom tantárgy körüli vita kapta a legnagyobb nyilvánosságot a napi sajtóban, miközben a szakmai jellegű kifogásokat, módszertani megfontolásokat mellőzve csak az bírt hírértékkel, hogy kik kerültek be az olvasandó szerzők közé, és kiknek a szövegeit vették ki az iskolai kánonból. Fenyő D. György szerint ez azt mutatja, hogy a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás közötti kapcsolat egyszerre értelmezhető metonimikusan és metaforikusan: a kötelezők egyrészt mint „részek” valójában a tanított tananyag egészének hordozóiként foghatók fel, másrészt pedig az irodalomtanítás különböző elképzeléseinek szimbolikus leképezéseként is értelmezhetők (Fenyő D. 2013: 66; Fenyő D. 2017: 74–75.). A kötelezők körül kibontakozó társadalmi vitákban a leggyakrabban az alábbi poláris ellentétek rekonstruálhatók (Gordon Győri 2009):