Bár azt gondolhatnánk, hogy irodalomoktatás és kötelező olvasmány egymástól elválaszthatatlan, épp ezért egyidejű kategóriák, azonban, amint arra Gordon Győri János is rávilágít, „a kötelező olvasmányok jóval megelőzték az irodalomtanítást” (Gordon Győri 2009). Az ókori vallási közösségek és filozófiai iskolák által elolvasandóként, illetve memorizálásra kijelölt szövegek éppúgy kötelező olvasmányok voltak, mint a középkori oktatás retorikai, grammatikai, poétikai stúdiumainak olvasásra szánt alkotásai. A későbbi évszázadokban kialakuló irodalomoktatás magába olvasztotta ezeknek a korábbi módszertani hagyományoknak a többségét, így a kötelező olvasmányok rendszerét is. Napjaink folyton újraéledő vitáihoz hasonlóan a korábbi évszázadok során is az volt az egyik legalapvetőbb kérdés, hogy milyen (ideológiai, pedagógiai, metodológiai) előfeltevések mentén formálódjék az a lista, amely kanonizáló szándékkal a felső- és a közoktatásban tanulók számára megjelöli az olvasásra érdemesnek tartott szépirodalmi alkotásokat. A 19. századi oktatásra az volt a jellemző, hogy „szekularizált, állami, vagy – kulturális értelemben még inkább – nemzeti érdekeket képviselt, s azokat kívánta továbbhagyományozni, a kötelező olvasmányokul választott munkák sokasága nem annyira a vallási-ideológiai, mint inkább a nemzeti-ideológiai szövegek köréből került ki” (Gordon Győri 2009). A 20. századi tantervek és vele párhuzamosan a kötelező olvasmányok kánonja elsősorban ideologikus alapúnak tekinthető, ami által a korabeli irodalomoktatást (is) az aktuális politikai hatalom eszmeiségének igyekeztek alárendelni. Így a Horthy-korszakban elsősorban a nemzeti-konzervatív ideológia formálta a szövegek válogatását (ami viszont nem zárta ki a kortárs művek beemelését és a kronologikus rendet nélkülöző irodalomtanítást), míg a Rákosi- és a Kádár-korszakban a szocialista-marxista esztétika normái alapján válogattak a magyar és a világirodalom alkotásai közül (Szalai 2009). Az 1960-as évektől ez a politikai-ideológiai befolyásoltság mérséklődni kezdett, majd az 1970-es évek második felében az irodalomoktatásban komoly paradigmaváltás következett be, aminek eredményeképpen a kötelező olvasmányok kiválasztásának elsődleges szempontjává a szövegek nyelvi-esztétikai összetettsége vált. Többé-kevésbé ez határozta meg a rendszerváltás utáni időszak alaptanterveinek szemléletmódját is, ami együtt járt a korábbi évtizedekben meghatározó kötelező olvasmányok javarészt változtatások nélküli megőrzésével. A 2020-as Nemzeti Alaptanterv a kötelező olvasmányok szigorú szabályozásával és néhány kevésbé kanonikus életmű előtérbe helyezésével újfent határozottabban érvényesíti az ideologikus szempontokat a szövegválogatás során.