A kortárs irodalom tanítása többféle várakozást is kelthet a magyartanárban: megláthatjuk benne a diákok olvasókká válásának motivációját, az irodalmi nyilvánosságba való bekapcsolódását, a jelen korunkat foglalkoztató témafelvetések megismertetésének és megvitatásának alkalmi lehetőségét, valamint felfedezhetjük benne a hagyományfolytonosság sokszor tanított jelenségének saját tapasztalattá formálódását. A kortárs irodalom olvasásában a tanításmódszertan és az irodalomtudományos szakirodalom is felfedezi azt a lehetőséget, melyet például Orbán Jolán a hagyománnyal és az intertextualitással való játék összefüggésében, Gadamerre hivatkozva a hermeneutikai diskurzus felől közelít meg: kortárs szövegeket olvasva „[a] korábban tanultakra is rájátszó utalások mentén kapcsolódási pontokat találhatunk saját és egy múltbeli kor irodalma, szövegei között” (Orbán 2011). Arató László tanításmódszertani szempontból többek között a kronologikus rendezőelv túlsúlyának ellenpontjaként támogatja a kortárs művek beemelését az iskolai tananyagba, valamint a befogadóvá nevelés fontos mozzanatának tartja a régi és az új irodalmi művek egymás mellé helyezését. Mindennek jegyében a klasszikus és a kortárs szövegek olvasásának sorrendjét nem lehet és nem is kell egyértelműen meghatározni (vö. Schiller 2018: 42–43.). A kortárs irodalom teret enged többek között annak a problémacentrikus gondolkodásnak, mely a klasszikus szövegeket a jelen kori szövegek által szólaltatja meg. A kortárs művekkel való találkozás nem jelenti feltétlenül a kronologikus rendezőelvről való lemondást. A kronológia és az irodalomtörténet különböző aspektusa az irodalomtanításnak: a kronológia a tananyag-elrendezés elveként, az irodalomtörténet narratívaalkotó összefüggésrendszerként értelmezhető. Gordon Győri János áttekintő összegzésben fogalmazza meg a két, tanításmódszertani szempontból is jelentős elv jellemzőit: a kronologikus tanítás során a „tananyag bemutatását az időrendre építjük”, amit kiegészít a tananyag „műnembeli-műfajbeli strukturálása” és a „világirodalom–magyar irodalom felosztás”, emellett „az irodalomtörténet-tanítás egy ismeretrendszer elsajátíttatását jelenti” (Gordon Győri 2009). A kortárs szövegek bevonását az irodalomtanításba támogatja például a Fenyő D. György szerkesztésében megjelent Hézagpótlás (Fenyő D. 2010) című kötet, melyben magyartanárok óravázlatait, módszertani tapasztalatait olvashatjuk, vagy A Fausttól a Szívlapátig című szakmai antológia, melyben szintén különféle kortárs szépirodalmi szöveg értő tolmácsolása, modulszerű feldolgozása történik meg (Kovács 2019). Tanításmódszertani kérdésekben online elérhető módszertani segédletekre is támaszkodhatunk, mint például a Magyartanárok Egyesületének kortárs irodalmi tananyagcsomagjaira (https://magyartanarok.wordpress.com/aegon-muveszeti-dij/; a témához lásd még az I., II. és VI. fejezetet is).