Mint Sári B. László kifejti, az Amerikai Egyesült Államokban egy egyre kisebb felvevőpiaccal és egyre nagyobb túltermelési válsággal küszködő „iparág” vívódásának lehetünk tanúi. Ezért a kialakult helyzetért – több más tényezővel egyetemben – a kreatív írás kurzusoknak az amerikai felsőoktatásban történt intézményesülése, illetve a második világháborút követő radikális előretörése tehető felelőssé. Kezdetben a kreatív írás tanítása oktatási kísérletként bontakozott ki, egy olyan elképzelés gyakorlatba történő átültetéseként, amely szerint az írással, és annak meghosszabbításaként az irodalommal való foglalkozás nem csupán tudományos vagy haszonelvű elképzelések mentén történhet, hanem önmagáért is. A nyelvészeti (filológiai) és történeti (pozitivista) tudományos érdeklődéssel és a munkaerőpiaci-utilitarista szempontokat kitüntető írásoktatással szemben ugyanis a kreatív írás korai képviselői az irodalomra elsősorban élő tapasztalati mezőként tekintettek, s pedagógiai célkitűzéseikben az irodalom művelése során a megértést elválaszthatatlannak vélték az alkotói folyamatban történő megmerítkezéstől. Legfontosabb előfeltevésük szerint az irodalom leginkább tehát művelése során érthető meg és sajátítható el, ez a gyakorlat pedig, legalábbis részben, autotelikus: tudást és praxist egyesítő életvitel – melyet az antik hagyomány az elméleti-teoretikus tudás (szófia) és a technikai-kézműves tudás (tekhné) ötvözőjeként elgondolt szituatív gyakorlati életbölcsesség, helyzetmegoldó talpraesett ügyesség, praktikus intelligencia, vagyis a fronézis fogalmával írt le –, melynek nincsen közvetlen haszna, ám ez a tulajdonsága garantálja egyben autonómiáját. A kreatív írás nem Wissenschaft (tudomány), hanem Bildung (képzés, nevelődés) (Sári B. 2015: 5.).