Az Orbán-rezsim gazdaságpolitikájának fontos része volt a III. Magyar Köztársaság liberális gazdasági rendszerének gyors ütemű leépítése, az a gyakorlat, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon (önkényesen) biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Hasonló módon zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Sok esetben nem is volt nyilvános közbeszerzési hirdetmény vagy csak egyetlen pályázó adott be ajánlatot. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy az ajánlatok és a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Ennek a gyakorlatnak a folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.1