Bár a menedzserek saját maguknak rendelték a nótát, az egész ország számára teremtették meg a nemzetközi tőkeáramlás számára is fontos intézményi stabilitás feltételeit. A kényszernek, az akut tőkehiánynak is áldásos hatása mutatkozott. Ennek tudható be, hogy a magyar társadalom többségének hagyományos külföld- és külfölditőke-ellenessége ellenére nálunk sokkal hamarabb nyíltak meg a kapuk a külhoni befektetők előtt, mint a többi volt szocialista országban. Ezt a tényt a hazai menedzserek – akik saját autonómiájukat növelni, de privilégiumaikat megőrizni akarták, és az állami mentőövre továbbra is számítani szerettek volna – kénytelenek voltak tudomásul venni. Az iparban az Egyesült Izzó (Tungsram), a biztosítási szférában a Hungária Biztosító, a banki szférában az Inter-Európa Bank menedzserei voltak az úttörők. A helyzetet – a rohamosan növekvő költségvetési eladósodás nyomására – az egymást követő, különféle felállású koalíciós kormányok is elfogadták. A körülmények összejátszása együtt vezetett a készpénzes eladáson alapuló privatizáció uralkodóvá válásához, a transznacionális vállalatok térnyeréséhez. Így lehetett a magyar gazdasági átalakulás – a többi kelet-európai országéhoz képest – viharosan gyors, magától értetődő és szerves folyamat. Így végeredményben egy bő évtized alatt nem egymás ellenére, hanem egymással összekapcsolódva, a gazdasági befolyásért versenyezve alakították át a tulajdoni szerkezetet a hazai állami vállalati menedzserek, a hazai magántulajdonosok és a külföldi befektetők.

Bármennyire kompromisszumosnak, a részleteket tekintve igazságtalannak és erkölcstelennek is látszott 1988/89 táján az állami vállalati menedzsment szerepe, a globális tőkeáramlás sodrában ez a csoport lett a zökkenőmentes kapitalista, piaci tulajdonosi átalakulás legfontosabb szereplője. Miközben valamennyi kelet-európai országban arról folytak a viták, hogy hogyan, milyen arányok szerint osszák el a tulajdont a lakosság, a vállalatok munkásai, a költségvetés és a külföldi vásárlók között, addig hazánkban természetes és túlnyomó vélemény volt, hogy tulajdont szerezni csak készpénzért, versenyben és a jövőbeli működtetés reményében, azaz valóságos vagyonértékelés alapján lehet. Pénze és hitele persze csak a gazdasági elitnek, vagyis a vállalati és vállalkozói elitnek volt. A vállalati topmenedzseri kollektívák a piaci versenyben való fennmaradáshoz, a vállalati önkormányzati törekvések részleges megőrzéséhez pénzt csak külföldi befektetőktől várhattak. Éppen emiatt nem is idegenkedtek a „piaci”, akkor konkrétan a globális tőkeáramlásban érdekelt versenyvilág globális tőkepiaci módszereitől.

A hazai privatizáció gyors és radikális váltást hozó lebonyolítását a magyar menedzserek a globalizáció hátszelével tették lehetővé ( Bevezetés). Az első 10 évben, tehát 1998-ig, egyetlen más kelet-európai ország sem volt képes a gazdasági átalakulás érdekében annyira kihasználni a globalizációt, mint hazánk.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy a menedzserek tulajdonhoz jutása nem volt automatikus. Általában nem az történt, hogy aki éppen vezetői pozícióban ült 1989/90 fordulóján, az vásárolta meg a saját vállalatát. A tulajdonért egy-egy iparágon, üzletágon belül is éles verseny folyt, amely sokszor 5-10 vagy akár 20 évig is eltarthatott – miközben az állami vagyonkezelők tulajdonában álló cégek első számú vezetőit kétszer-háromszor vagy még többször is lecserélték. Ez nyilvánvalóan nem normális (6.1.10.). Egy amerikai tanácsadó cég becslése szerint a világ 2500 legnagyobb vállalatánál a vezérigazgatók átlagosan 6,5 évig vannak hivatalban.3

És végezetül: nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem tartott sokáig ez az időszak. A 90-es éveket követően a legnagyobb magyar vállalatok és pénzintézetek élén többnyire a külföldi tulajdonosok által kinevezett vezetők álltak, akiket az anyavállalati központ igencsak rövid pórázon tartott. A megmaradt állami vállalatok élén pedig – szinte kivétel nélkül – olyan politikai kinevezettek álltak, akik pontosan tudták, hogy mandátumuk nem fog túlnyúlni az őket kinevező kormány mandátumán. Ezért alapjában véve a mindenkori miniszterelnök meghosszabbított kezeiként működtek – lényegében a könyvünk elején bemutatott háromszereplős modell (1.2.1.) logikájának megfelelően.