Ha sikerült volna a menedzsment terve, és valóban megszerzi a cég felett a teljes kontrollt, az olyan bravúr lett volna, amire addig még nem akadt példa a magyar privatizáció történetében. A Dunaferr esetében nem egy értékeit vesztett középvállalatról volt szó, mint a korábbi vagyonkezelési szerződések esetében, hanem egy közel 40 Mrd Ft-os tőkével rendelkező konszernről, az ország első 10 iparvállalatának egyikéről, több mint 10 ezer munkahelyről, sőt, egy egész városról. Bocsássuk előre a végeredményt: nem sikerült. A menedzsment hatalmát végül megtörte az állami tulajdonos, az ÁPV Rt.

 

 

Hozzátartozik még a képhez, hogy Dunaújvárosban 1994–1998 között az SZDSZ adta a polgármestert, aki – legalábbis kezdetben – szintén kiállt a vagyonkezelési koncepció mellett. A város – a HVG megfogalmazása szerint1 – „teljes mellszélességgel” a vagyonkezelési koncepciót támogatta. Becslések szerint ugyanis a Dunaferr 3-4 ezer dolgozóval többet tartott kapun belül, mint amire egy feszesebb költséggazdálkodás mellett mód lenne. Ha ezeket az embereket leépítik, az a városnak okoz gondot. Márpedig a város szava sokat számított már csak azért is, mert – a belterületi földek ellenértékeként megkapott részvények alapján – 15,2%-ban tulajdonosa is volt a cégnek. 1996–99 között az Acél XXI Kft. FB-jének elnöke Kalmár András MSZP-s országgyűlési képviselő, Dunaújváros későbbi polgármestere volt.

 

Elfogadhatatlan szerződés. A gondok egy része már a szerződés aláírása előtt világossá vált.4 A szerződést az ÁPV Rt. eleve úgy írtak alá, hogy az előkészítés során az ÁPV Rt. jogi apparátusa a szerződéstervezet több pontját is kifogásolta. Így például aggályosnak tűnt, hogy

 

Az ÁPV Rt. felügyelőbizottsága is jelezte fenntartásait. Igaz, nem a szerződés megkötése előtt – erre nem is lett volna joga –, hanem csak több hónapnyi késéssel. Egyebek között az FB aggályosnak tartotta, hogy:

 

1997-ben és 1998-ban éves jelentéseiben az Állami Számvevőszék is kritikával illette a Dunaferr vagyonkezelési szerződését – és általában az effajta vagyonkezelési megállapodásokat –, de érintettség okán a szervezet kerülte a minden fontos részletre kiterjedő állásfoglalást. Az érintettség onnan fakadt, hogy az ÁPV Rt. elnöke 1997/98-ban az a Kovács Árpád volt, aki ezt megelőzően és ezt követően az Állami Számvevőszék privatizációs ügyekért felelős vezetője, illetve a szervezet elnöke volt. Kovács számára az alapvető dilemma a következő volt. A Tocsik-botrány (9.5.5.) után ő – mint az ÁPV Rt. újonnan kinevezett vezérigazgatója és az IG-tagja – megtehette volna, hogy a visszadátumozás tényére hivatkozva, illetve a célszerűség okán néhány nappal az aláírás után érvényteleníti az Acél XXI. Kft. szerződését. Ennek ódiumát akkor – tehát 1996 októberének első napjaiban – Kovács nem vállalta, ami a két évvel korábbi HungarHotels-botrány tanulságait is figyelembe véve – részben érthető is volt. Ettől a pillanattól kezdve azonban az ÁPV Rt. új vezetése sem tehetett mást, mint futott a pénze, vagyis inkább a presztízse után.

 

 

Bármilyen fontosak is a jogi részletek, a Dunaferr vagyonkezelési szerződésével nem a részleteket illetően volt baj – az alapkonstrukció volt kezdettől fogva elfogadhatatlan!

 

Ha ennyire kockázatos egy vagyonkezelési megállapodás, akkor miért ad erre mégis lehetőséget a törvény? – kérdezheti joggal bárki. Az állam szempontjából erre a felvetésre csak egyetlen válasz adható. Ekkora kockázat csak akkor vállalható, ha már többszörösen bebizonyosodott, hogy a cégre nincs vevő, valamint az is, hogy a társaság nem ér annyit, mint amennyibe az állami tulajdonlás adminisztrációja kerül. A Dunaferr esetében egyik érv sem helytálló.

 

Robbannak az aknák. Amikor 1998 végén a Dunaferr menedzsmentje benyújtotta a tulajdonosoknak az 1 Mrd Ft-os évi sikerdíj-számlát, az országnak már új kormánya volt. Az ÁPV Rt.-t ebből az összegből 800 millió terhelte – és úgy döntött, hogy nem fizet. (A 23,6%-os tulajdonnal rendelkező KVI kifizette a ráeső hányadot.) Egyszer csak „észrevették”: a vagyon növekedéséhez kötött sikerdíj veszedelmes csapda, mert a társaság menedzsmentje meglehetősen nagy szabadsággal rendelkezett a vagyonnövekedés mutatójának manipulálásában. Az ÁPV Rt. tehát húzta-halasztotta a fizetést, és inkább a vagyonkezelési szerződés módosítását fontolgatta.9 Végül a cég menedzsmentje és az ÁPV Rt. két ízben is módosította a szerződést – de az ÁPV Rt. továbbra sem fizetett.

 

 

Zavaros ügyek is felbukkantak. Napvilágra került, például, hogy a Dunaferr készpénzvagyonából a menedzsment tőzsdei spekulációba kezdett az általa alapított Buda Brókeren keresztül – s a pénz egy része, csaknem 230 millió Ft, el is úszott. „Csak” annyi történt-e, hogy a pénz elúszott, vagy eleve a pénz kisíbolása volt a cél, azt utólag nem lehetett megállapítani. Az ügyben a rendőrség is nyomozott, de a hűtlen kezelés gyanúját nem találta megalapozottnak.11

 

A leszámolás. 2000 tavaszán felgyorsultak az események. Orbán Viktor miniszterelnök kormányülésen jelentette be, hogy kezdeményezni fogja a vagyonkezelési szerződés felülvizsgálatát. A bejelentést nyilvánosságra hozó kormányszóvivői tájékoztatás szerint a miniszterelnök a KEHI vizsgálata alapján döntött úgy, hogy a Vasmű menedzsmentjének nem jár sikerdíj, mivel az „nem tényleges eredményen, hanem korrekciós módszereken alapul”.14 Az ügynek utánajáró sajtó hamar kiderítette, hogy a kormányzat nyílt támadása mögött részben a dunaújvárosi helyi politika konfliktusai állnak: a városi fideszes ellenzék úgy tartja, hogy „Dunaújvárosban még nem történt meg a rendszerváltás”.15

 

 

Kudarcos két évtized. A kormányváltás után, 2002 nyarán nyomban új menedzsment került a cég élére, és távlati ígéretként megfogalmazódott a privatizáció, melynek központi kérdése a 8100 munkahely volt. Az állam szabadulni igyekezett az évi 152 Mrd Ft-os árbevételt produkáló, de túlfoglalkoztatással küzdő cég akár 100 Mrd Ft-ot is igénylő fejlesztési beruházásainak, valamint az államilag garantált és többszörösen átütemezett, összesen 60 Mrd Ft bankhitelnek a terheitől, a 20–40 Mrd Ft-ra becsült környezetvédelmi kötelezettségekről. Az idő egyre sürgetőbb volt – nem csak a konszern romló anyagi helyzete, de a „vészesen” közelgő EU-csatlakozás miatt is. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy EU-tagként nem folytatható a direkt állami támogatás. Szép komótosan be is indult a privatizációs folyamat (kormánydöntés, tanácsadói pályázat, vagyonértékelés, kétfordulós pályázat, tárgyalás a nyertes konzorciummal stb.). A tranzakció 2004 első hónapjaiban zárult. A vasmű külföldi szakmai befektető kezébe került, ha nem is a legjobb jó feltételek között.

 

 

A vételár tehát a legutolsó szempont volt. Ezt az ÁPV Rt. már kezdettől fogva egyértelművé tette: a pályázat pontrendszerében mindössze 5%-os súlyt kapott. Úgy tűnik, a befektetőket nem riasztotta el a társaság állapota. Valamennyien túllicitálták a megkövetelt, 5 év alatt legalább 250 millió eurós beruházást és az azonnali, minimum 13 Mrd Ft tőkeemelést. Ennek ellenére némi meglepetést keltett a kezdetben esélytelenebbnek tartott kérő, az ukrajnai Donyec medencében székelő Donbass-egyesülés (angolul: Industrial Union of Donbass, későbbi nevén: Donbass Ipari Szövetség Korporáció ISD) győzelme. A vasműért ugyancsak versenybe szállt brit–indiai LNM Holdings, a világ második legnagyobb acéltermelője, mely a kelet-közép-európai térségben sorozatos felvásárlásokkal a legerősebb pozíciót építette ki. A világranglistán 19.-ként jegyzett orosz Szeversztal mögött pedig – a magyar és az orosz kormányfő szeptemberi találkozója után – erős politikai hátszelet szimatoltak az elemzők. Az orosz–ukrán befektetői vonal mentorának a térségben érdekeltségekkel rendelkező szocialista honatyát, Kapolyi Lászlót tekintették, miután az Országgyűlés gazdasági bizottságának egyik ülésén nyíltan érvelt mellettük. Ám sokat nyomhatott a latban az is, hogy az ukránok 2003. november végén összeálltak a svájci székhelyű, a világ acéltermelői közt a Donbassnál 10 hellyel előbbre, az 59. helyre rangsorolt Duferco céggel. Az ÁPV Rt. elfogadta a konzorciumbővítést, mondván: ez megfelelt a „csatlakozással kapcsolatos" előírásoknak. Ez az érvelés egyszerre volt jó- és rosszhiszemű. Egyfelől ugyanis mindenki tudta, hogy a svájci cég valójában nem más, mint az ukrán anyacég „kinti” fedőszervezete – ezért a módosítás valójában nem sokat változtatott a pályázat megítélésén. Másrészt viszont jogos volt az ilyenkor szokatlan konzorciumbővítés elfogadása, hiszen érdemben tényleg semmi sem változott.

 

 

2013 augusztusában a cég radikális létszámcsökkentési terveket jelentett be: 1500 főtől, zömmel az adminisztráció területén dolgozó munkatársától kívánt megválni a Dunaferr-cégcsoport menedzsmentje. Ekkor már a társaságnak 150 Mrd Ft bankadóssága volt.29 A helyzet a későbbiekben sem javult, az adósság 2013-ban már közel 200 milliárd volt, a saját tőke 25 milliárdra csökkent, és folytatódtak a leépítések is. Végül az orosz állami banknak nem maradt más lehetősége, mint az, hogy 2017-ben eladja az ISD Dunaferrt egy dagesztáni illetőségű orosz milliárdosnak, Szulejman Kerimovnak.30 Így tehát a Dunaferr orosz kézbe került – de azt, hogy valóban Kerimov a tulajdonos, még 2023-ban sem lehetett biztosan tudni.31 A cég felhalmozott vesztesége ekkor már 500 Mrd Ft körül lehetett. Ráadásul az orosz tulajdonlás okán még az orosz–ukrán háború nyomán 2022 őszén elfogadott 8. EU-s orosz szankciós csomag is kötötte a döntéshozók kezét. Mivel pedig a cég végső többségi tulajdonosa, az orosz Vnyesekonombank is rajta volt a szankciós listán, ezért az ING Bank, mint finanszírozó, befagyasztotta a dunaújvárosi vasmű számláit.

 

 

Pontosabban az Egyesült Királyságban bejegyzett csoport csak az acélgyártáshoz szükséges eszközöket vásárolta ki a Dunaferrből, a felszámolás alatt álló dunaújvárosi vállalatban pedig még így is rengeteg vagyonelem maradt. Ezeket darabonként kezdte meg értékesíteni a felszámoló.33

Triviális tanulságok. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy mind a létrejött, mind a hamvába holt for-profit vagyonkezelési ügyleteknek közös jellemzője volt, hogy a szerződések nehezen áttekinthető és ellenőrizhető konstrukciók voltak, és többször is kísérlet történt a szerződések módosítására. Ez nem a véletlen, de nem is a korrupció vagy a tudatlanság eredménye. Minden ilyen konstrukció két alapvető hiányossággal küszködött.