Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

9.3.1. A pályáztatás nehézségei

Az állami vagyonkezelők munkája során nemcsak a szorosan vett értékesítés miatt, de más ügyekben is gyakran történik pályáztatás. A bíráló megjegyzések jó része nem is a privatizációs, hanem

a tanácsadói és a vezetői pályázatok elbírálására, illetve
a bérleti és/vagy koncessziós jog értékesítését szabályozó pályázatok elbírálására

vonatkozott.

A privatizációs versenyeztetési rendszer, amelynek alapelemei 1991/92 táján kristályosodtak ki, s amelyet azóta – lényegében változatlan formában – működtetnek az állami vagyonkezelő szervezetek, meglehetősen bonyolult. Egy átlagos felkészültségű vállalkozó vagy vállalati menedzser – legyen az akár magyar, akár külföldi – tanácsadó nélkül nem képes elkészíteni egy minden tartalmi és formai követelménynek megfelelő pályázatot. Ezért volt szükség arra, hogy a vevői oldal is igénybe vegye az erre szakosodott tanácsadók munkáját.

Azok, akik a pályázati rendszer bonyolultságát kifogásolják, nem veszik észre, hogy emögött éppen az a törekvés húzódik meg, hogy az állam, mint eladó, lehetőség szerint minél inkább kiküszöbölje a folyamatból a szubjektív tényezőket, útját állja a visszaéléseknek. Mi több, az apparátus vezetőinek is érdekében áll, hogy a lehető legrészletesebb módon szabályozzák a pályáztatás rendjét, mert ez a rend – az esetek többségében – pajzsként védi őket a fentről és kívülről jövő politikai nyomás ellen.1 A szubjektív tényezőket azonban soha nem lehet teljesen kiküszöbölni.

A pontozásos rendszer látszólag kizárja a szubjektív elemeket, de valójában ez nem így van. Először is mindig lehet vitatkozni azon, hogy igaz-e, amit a pályázó önmagáról állít, reálisak-e a jövőre vonatkozó tervei és az ezekből levezetett kötelezettségvállalások, amiért 10, 20 vagy 50 pont jár? Ha nem valósak a tényállítások, ha megalapozatlan az üzleti terv, akkor semennyi pont nem jár – a pályázót ki kell zárni. De vajon kinek a tisztsége kinyilatkoztatni, hogy a beadott üzleti terv és az ennek alapján megajánlott privatizációs feltételek irreálisak?

Másodszor, nincs arra vonatkozóan semmiféle objektív kritérium, hogy az egyes tényezőket, így például

a pályázó referenciáit,
üzleti tervét,
privatizációs pályázatnál a készpénz és az esetleges tőkeemelés nagyságát,
a vevő által kért, illetve adott garanciákat,
tanácsadói pályázatnál a fix költségek és a sikerdíj nagyságát stb.

mekkora súllyal lenne helyes figyelembe venni az összesítés során. Ha jobban belegondolunk, akkor belátható, hogy a pályázatok sok tekintetben hasonlóak a szépségkirálynő-választáshoz. Csak éppen itt nem a vevők vagy a tanácsadók csípőbősége és mellbősége, intelligenciája és humora, hanem a vállalati hírnév, az üzleti tervek, a készpénzfizetési ajánlatok és a garanciák kerülnek összehasonlításra. A győztes pedig, éppen úgy, mint egy szépségversenyen, annak alapján lesz kijelölve, hogy összesen hány pontot kapott a zsűritől a verseny különböző szakaszaiban (fürdőruhában, nagyestélyiben stb.).2

13: Amikor nem a privatizációs szervezet pályáztat…

Mint majd látni fogjuk (9.7.3.) ez volt az egyik ugrópontja – például – a 2009 őszén lezajlott és nemzetközi vihart is kiváltó kereskedelmi rádió frekvenciapályázatnak. A Sláger Rádió hullámhosszát elnyerő magyar befektetők 7,2 Mrd Ft-os ajánlattal nyertek, megelőzve a korábbi frekvenciatulajdonos, az amerikai Emmis Communications 3,8 Mrd Ft-os ajánlatát. A pályázatot lebonyolító ORTT elnöke szerint a magyar befektetők ajánlatát érvényteleníteni kellett volna, mert irreális üzleti tervet adtak be, a testület politikai kinevezettjei azonban leszavazták az elnököt.

Kétszer is hasonló problémával került szembe a 2. és 3. Orbán-kormány, amikor a Nemzeti Földalap (NFA) bonyolította pályázat útján az állami termőföldek bérbeadását. Ez volt a nevezetes „földmutyi”. Miután a jogszabály kizárta az árversenyt (1250 Ft/év/AK volt a bérleti díj mindenki számára), az a pályázó nyert, aki az elvárt preferenciák szerint többet ígért. 2014 végén meg az derült ki, hogy az NFA 50 ezer hektárnyi területet pályázat nélkül adott „ideiglenes használatba” – többek között kormánypárti parlamenti képviselőknek is. Simicska Lajos érdekeltségei nem kevesebb, mint 1500 hektárnyi földhöz jutottak 2013 októbere és 2014 októbere között. Mészáros Lőrinc felcsúti fideszes polgármester egyik legújabb cége, az Aranykorona Zrt. révén jutott néhány kisebb földdarabhoz – összesen 5 hektárhoz – Székesfehérvár külterületén. Csányi Sándor OTP-vezér agrárérdekeltségei is részesültek állami földekben.

Ugyanez ismétlődött akkor, amikor a dohányértékesítés monopoljogát az ND Nemzeti Dohánykereskedelmi Zrt. szintén fix áron értékesítette egy politikai szempontok alapján kiválasztott szűk kör számára. Ez volt a „trafikmutyi”. Egyébként ebben az időszakban az NFA a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz, az ND Zrt. a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz tartozott – vagyis egyiknek sem volt köze a privatizációs szervezethez.

Ennek a dilemmának a kiküszöbölésére csak egyetlen megoldás kínálkozik: le kell szűkíteni a versenyt egyetlen, jól összemérhető dimenzióra. Legyen azé a cég, aki több pénzt ad érte! Legyen az a tanácsadó, aki olcsóbban vállalja a munkát! Sajnos a gyakorlatban ezek a megoldások csak a kisebb értékű tranzakcióknál működnek, közepes vagy annál nagyobb társaságok esetében elkerülhetetlenül felmerülnek más szempontok is: versenyjogi kérdések, környezetvédelmi garanciák, peres ügyek, foglalkoztatási kérdések stb. Többféle nehézséggel kell számolni.

A privatizációs pályázatokat kiértékelő bizottsági tagok és az ő döntésüket jóváhagyó IG-tagok többsége nem ismerheti elegendő mélységig az eladásra kerülő vállalat helyzetét, az iparág kilátásait, a konkurencia képviselőit. Sokszor megesik, hogy ezek a döntéshozók jóhiszeműen tévednek, és/vagy – ahogy pestiesen mondják – megvezetik őket. Ennek lehet a következménye az, hogy fontos körülmények vizsgálatától eltekintenek vagy éppen fordítva: lényegtelen szempontok alapján próbálnak döntést hozni.

Személyes tapasztalatom szerint akár privatizációs, akár tanácsadói, akár személyi döntésről van szó, hozzávetőlegesen két hétre van szükség ahhoz, hogy egy adott ügyet még nem ismerő privatizációs szakember átlássa az alapvető összefüggéseket. Körülbelül ennyi idő kell ahhoz, hogy az egymásnak feszülő érveket a döntéshozó megismerje, értékelje. Két hét után következik be az az állapot, hogy az újonnan beszerzett írásos dokumentumok, az újonnan lefolytatott személyes beszélgetések már nem szolgálnak érdemi információval. Világos, hogy a döntéshozóknak általában nincs két hetük a mérlegelésére. Az írásos előterjesztések segítenek, de azok megemésztése sem könnyű. A tapasztalat szerint minimum kétszer kell elolvasni egy előterjesztést ahhoz, hogy az abban foglalt információkat az olvasó megeméssze.

S ha ehhez még hozzátesszük, hogy az állami vagyonkezelők ügyvezetése és igazgatósága egy-egy ülésen 20-30 napirendi pontot is tárgyal, nem szabad csodálkozni azon, ha a pályázaton nem a legjobb ajánlat nyer. Furcsa ellentmondás ez! Nyilvánvaló, hogy ha nem kerülne fel ennyi ügy a privatizációs szervezet legmagasabb testülete elé, akkor jobb döntések születnének. A korrupció, a szubjektív ítéletek visszaszorításának igénye viszont rendszeresen oda vezet, hogy az igazgatóság – vagy az ÁVÜ esetében az igazgatótanács, az MNV Zrt. esetében a vagyontanács – nagyon alacsonyan szabta meg azt az értékhatárt, ahol még engedélyezte a menedzsment számára az egyszemélyi, tehát nem testületi döntést.

Sokszor a döntéshozók csak a privatizációs pályázatok beérkezése után kerülnek abba a helyzetbe, hogy az adott cég helyzetét alaposan megismerjék. Esetenként egy-egy tranzakció részletei csak a negyedik-ötödik tárgyalási menet után válnak világossá, s ekkor derül ki, hogy a nyilvánosan meghirdetett pályázat feltételei, a pontozás rendszere rosszul lett megállapítva. Ilyenkor már csak rossz megoldások között lehet választani. Vagy az történik, hogy a vagyonkezelő érvénytelennek nyilvánítja a pályázatot (noha vannak jó ajánlatok), vagy az, hogy megsértve a kiírási rendet, nem azt hozza ki győztesként, aki a legtöbb pontot kapja. A privatizációs törvény 1997. évi első módosítása során az SZDSZ gazdaságpolitikusai szerettek volna kikényszeríteni egy olyan változtatást, amely az ÁPV Rt. számára megtiltja, hogy eredménytelennek nyilvánítson egy pályázatot, ha van legalább egy formailag érvényes pályázat. Bár ez a javaslat első hallásra észszerűnek tűnt, a gyakorlatban könnyen vezethetett volna rossz döntésekhez – éppen a fentebb említett ok miatt. Ilyenkor áll elő az a helyzet, amikor mégsem szabad eladni az adott vállalatot vagy vagyontárgyat (pl. ingatlant) az egyetlen érvényes pályázatot benyújtó vevőnek.3

A befolyásolás egyik gyakran előforduló formája volt az, amikor a pályáztatás során egy-egy tranzakcióban, kinevezésben vagy tanácsadói szerződésben érdekelt parlamenti képviselő, állami tisztviselő vagy pártfunkcionárius a többi döntéshozó tájékozatlanságát kihasználva kísérelte meg a maga oldalára állítani a privatizációs szervezetet. Ahogy mondani szokták, ilyenkor a befolyást kereső személy az igazság hozzá közelebb eső oldalát meséli el. Ezek a felkészítő okfejtések általában kellő meggyőző erővel bírnak. A jogtalan előny abból származik, hogy az ellenérdekű másik fél érvei nem kerülnek meghallgatásra. S bár elvileg az efféle befolyásolások ellen véd az a tény, hogy a döntéshozó testületek 10-11 tagból állnak, s minden tagot külön-külön meggyőzni fáradságos munka,4 a gyakorlatban elegendő, ha a saját érdekében lobbizó csoport az igazgatóság elnökét – és/vagy a privatizációs minisztert – meggyőzi, s néhány jól hangzó érvvel felkészíti őt arra, hogy elnökként miként győzze meg a többieket is. Ez a módszer rendszerint eredményes, mert a tagok egy része nincs jelen a döntéshozatalnál, másik része pedig nincs abban a helyzetben, hogy a jól felkészített elnökkel képes legyen vitatkozni.

Az ÁPV Rt. első igazgatósága esetében az elnök meggyőzése különösen fontos volt. Az igazgatóság tagjait ugyanis a két kormányzó párt parlamenti erőviszonyaiknak megfelelő módon állította össze (8:3 arányban), és az MSZP adta az elnököt is. Így sokszor előfordult, hogy az IG tagjai a pártfegyelemnek megfelelően szavaztak, ezért végeredményben az elnök akarata érvényesült. Ez a rendszer csak 1994 őszétől 1996 októberéig működött ebben a formában, amíg a Tocsik-botrány miatt az egész IG-t nem menesztették. Mind azt megelőzően, mind a későbbiekben az állami vagyonkezelő szervezetek vezető testületei más szempontok alapján kerültek összeállításra, s így a pártszempontok szerinti szavazás lehetősége nem volt elsődleges. Álljon itt ennek a nagyon súlyos dilemmának az illusztrációjaként Lascsik Attila klasszikussá vált – és fentebb a mottóban már idézett – védekezése azzal a váddal szemben, hogy egy-egy esetben miért született ránézésre is nyilvánvalóan rossz döntés: „Nem magunktól voltunk hülyék.” De ugyanez az érv megfogalmazható konkrétabb formában, cinizmus nélkül is. Palánkai Tibor professzor, aki – e könyv szerzőjével egy időben, az MSZP jelöltjeként 1994–95-ben volt tagja az ÁV Rt. igazgatóságának – 2009-ben egy magánbeszélgetés során ezt mondta: „Életem végéig szégyellni fogom, hogy annak idején tízmilliárdokat szavaztunk meg a borsodi acélkohászat támogatására. Akkor is tudtuk, hogy kidobott pénz az egész.”

Mint azt már a kárpótlási jegyek (KPJ) privatizációs pályázatok során történő felhasználása kapcsán bemutattuk (2.1.4.), az ÁVÜ gyakorlatában mindvégig fennmaradt egy jó adag kétértelműség, bizonytalanság, mert a különféle törvények, irányelvek és az ÁVÜ által megfogalmazott eljárási rend szabályai szerint nem volt egyértelmű, hogy a pályázatok során miként kell egymással összehasonlítani a különféle kedvezményes fizetési technikákat.

Az 1995. évi privatizációs törvény alkotói kísérletet tettek arra, hogy a kárpótlási törvények szövegéből eredő bizonytalanságot kiküszöböljék. Ezért az új törvénybe bekerült egy „Az ajánlatok értékelése” című alfejezet, amely kimondta:

„32. ♣ (2) (A)mennyiben a IV. Fejezetben meghatározott privatizációs technikák alkalmazásával ugyanarra a vagyonra több ajánlat is érkezik, az árajánlatokat – az elbírálás során – a választott privatizációs technika (fizetési mód) alapján várható bevétel elbíráláskori reális, piaci értéke (jelenértéke) alapján kell összevetni.”

Az ÁPV Rt. megalakulása után várható lett volna, hogy az új törvény szellemének és betűjének megfelelő értelmezés általános gyakorlattá válik a privatizációban. Nem ez történt. Az apparátus visszatért ahhoz az 1990–93 közötti rutinmegoldáshoz, amely a KPJ-t és a készpénzt az ajánlatok összemérése során azonos értékűnek tekintette. Bár az ÁPV Rt.-n belüli viták során nyomatékos hivatkozás történt az Országgyűlésnek benyújtott eredeti törvényjavaslat indoklására is, az ÁVÜ-s tradíciók – amelyeket legerőteljesebb módon Lascsik Attila vezérigazgató képviselt – megingathatatlanok voltak. Pedig a törvényjavaslat vonatkozó részének indoklása teljesen egyértelműen fogalmazott:5

„[A] kedvezményes hitel alkalmazására (lásd E-hitel), illetve a kárpótlási jegy felhasználására alapított ajánlatokat egymással, illetőleg limitárat el nem érő készpénzes ajánlattal úgy kell összehasonlítani, hogy a különböző ajánlatoknak a diszkontált jelenértékét kell megállapítani, és ennek az értéknek az alapul vételével kell az ajánlatok közötti rangsort felállítani.” 6

Még egyértelműbben fogalmazott a privatizációs törvény alkotógárdája által később publikált – hivatalosnak nem tekinthető, de mégis mértékadó – kommentár, amely a hivatkozott törvényhely értelmezésekor a következőket mondta:

„A privatizációs eljárást szabályozó korábbi törvények részleteiben nem szabályozták azt, milyen elveknek megfelelően kell a pályázatokat értékelni, hogyan kell egymással összehasonlítani a különböző ajánlatokat. Az értékelés módjára és alapjára vonatkozó keretfeltételek hiányában meglehetős önkényesség alakult ki a két korábban fennálló privatizációs szervezet gyakorlatában. Ez az önkényesség abban is kifejeződött, hogy a privatizációs keresletet szintentartó, vagy megnövelő pénzhelyettesítő eszközöket (kárpótlási jegy, E-hitel) ugyanolyan súllyal értékelték, mint az azonnali készpénzfizetésre vonatkozó ajánlatokat. A korábbi szabályozás és gyakorlat nem igyekezett elkülöníteni egymástól a különféle fizetési módok egymással összehasonlítható értékmérő funkcióját és a fizetéskor, tehát a szerződése ellenértékének kiegyenlítésekor a fizetési eszköz funkciót. A korábbi szabályozások ugyanis abból kiindulva, hogy a törvények elfogadták fizetési eszközként a pénzhelyettesítőket is, arra a következtetésre is jutottak, hogy az ajánlatok értékelésekor a nem készpénzes fizetésre vonatkozó ajánlatokat ugyanolyan módon kell értékelni, mint a készpénzben történő ajánlatokat. Közkeletű, józan paraszti ésszel is belátható közgazdasági igazság azonban az, hogy a mai pénz mindenképpen többet ér, mint a holnapi, hogy a kedvezményes kamatokkal segített kölcsön tőkéje a jövőben erodálódik, hogy még inkább égbe kiáltó különbség mutatkozik abban, ha valaki a napi tőzsdei árfolyamon megvásárolt, a névérték alatt maradó kárpótlási jeggyel a nominálértéket meghaladó fizetést óhajt elfogadni. [...] (A)z ajánlatok értékeléséről szóló címben foglaltakat nem csupán úgy kell értelmezni, mint egyes privatizációs eljárások (pl. egyszerűsített privatizáció) esetében érvényesülő szabályokat, hanem mint olyan szabályokat, amelyek minden privatizációs eljárásban a készpénzes fizetésnek értékelési elsőbbséget adnak.”7

Az ÁPV vezetése azonban úgy tett, mint akit ez az érvelés nem győzött meg. Valójában persze nem erről volt szó, hanem arról, hogy nyitva akarták tartani azt a kiskaput, ami lehetővé teszi a pályázatok végeredményének manipulálását. Meggyőződésem, hogy ez a tudatosan hibás jogértelmezés már önmagában is károkat okozott, hiszen az állami vagyont az elérhető maximális bevételnél olcsóbban adták el. Az erkölcsi kárról nem is beszélve…

Az állami vagyonkezelők apparátusa igyekszik a privatizációs döntések sorozatát egységes folyamatként kezelni. Ez minden egyes esetben ellentétes lehet a pályázók vagy legalábbis egyes pályázók érdekeivel, akiknek az lenne a jó, ha az állam minden egyes eladási tranzakciót múlttól-jövőtől független módon bírálna el. Ez a valóságban így nem működhet. Éppen a versenypolitikai szempontok miatt nem lenne kívánatos, ha egy-egy iparágban minden privatizációs vagy minden tanácsadói pályázatot ugyanazok nyerjenek. Van jogosultsága annak a megközelítésnek, hogy egyszer nyerjen „A”, egyszer meg „B”. Ebből persze vagy az következik, hogy a döntéshozók esetenként „belenyúlnak” a pontozás mechanizmusa alapján adódó eredménybe,8 vagy pedig az, hogy már eleve úgy írják ki a pályázatot, hogy ne legyen kétséges, hogy ki fog nyerni. Ezt illusztrálja a 12 állami gazdaság – az ún. piszkos 12 – egyidejűleg történt privatizációjából (7.2.2.) kiemelt négy példa. Mint utólag kiderült, a cégek többsége egy szűk Fidesz-közeli üzleti körhöz került: Csányi Sándorhoz, Töröcskei Istvánhoz, illetve Simicska Lajoshoz, Nyerges Zsolthoz, valamint – 2016-ban – Mészáros Lőrinchez.9

14: A dolgozók kérték – Csányi Sándor megkapta

(A dalmandi példa)

A Dalmandi Mezőgazdasági Rt.-t. az Orbán-kormány 2001. március 14-én adta térítésmentesen az MFB tulajdonába azzal, hogy értékesítse.10 A pályázati konstrukciót – mint fentebb bemutattuk (7.2.2.) – nem utólag alkották meg, hanem az előre kigondolt formát fogalmazták kormányhatározatba. A testre szabott pályázati szabályok között meghatározták, kit kell „dolgozóknak” tekinteni. Ezután az ÁPV Rt. utasította a cégek vezetőit, hogy közgyűlést tartsanak. 2001. május 25-én ez Dalmandon is megtörtént, ahol az 5. napirendi pont IG-tagok (mint privatizálásra jogosult „dolgozók”) visszahívása, újak megválasztása volt. A Dalmand IG-tagjává választották Kovácsné Schulteisz Margitot, több erdő- és vadgazdasággal foglalkozó cég tisztségviselőjét, és Kovács Józsefet, az OTP Tolna Megyei igazgatóságának vezetőjét, ezzel ők is „dolgozók” lettek.

Két héttel később Kovácsné Schulteisz Margit és Kovács József dolgozó Gelencsér József dolgozóval, a Dalmand Rt. (később leváltott) vezérigazgatójával megalapította a Dalmandmen Kft. nevű céget. Ez volt az a „menedzsmentcég”, amely megalapíthatta azt a „kivásárló” céget, amely a Dalmand Rt. vevője lehetett. A 42 M Ft-os alaptőkével létrehozott kft. többségi tulajdonosa (20,6 M Ft-os üzletrésszel) Kovácsné Schulteisz Margit lett, Kovács József (13,0 M Ft) és Gelencsér József (8,4 M Ft) társaságában. A Dalmandmen Kft. és annak három tulajdonosa 40,8 M Ft-tal többségi tulajdonosa lett a 2001. szeptember 7-én megalapított Dalmendinvest Rt.-nek. A kft. tulajdona lett egy darab elővásárlási jogot biztosító 10 ezer forintos elsőbbségi részvény is. A Dalmand Rt. további 543 dolgozója – 10 ezer forintos törzsrészvények tulajdonosaiként – tagja (és egyenként kisebbségi tulajdonosa) lehetett a Dalmandinvest Rt.-nek.

A Dalmandinvest Rt. ezután megkapta az MFB-től a 2,356 milliárdos Dalmand Rt. több mint 90%-os többségi tulajdonát képező részvényeit. Fizetni nem kellett érte, mert – az Orbán Viktor miniszterelnök által aláírt – kormányhatározat halasztott fizetési kedvezményt írt elő. Ez azt jelenti, hogy a Dalmand Rt. közel 1,7 milliárdos vételárát 20 év alatt a volt állami cégből lehetett kitermelni. Ebből 1,8 milliárdos hitelkeret-szerződést kötött a Dalmand Rt.-vel, amelyből a társaság – a cégbírósági anyagok szerint – 600 milliót fel is vett, ebből rendezte a cég egyes tartozásait. Az OTP-nek 340 milliót, az MFB-nek pedig már 100 milliót törlesztettek.

Kovácsné Schulteisz Margit és Kovács József a kormányhatározat után lett a cég IG-tagja, korábban semmi közük nem volt a Dalmand Rt.-hez, ahol soha nem dolgoztak. Két hét múlva mégis ők lettek az „anyacég” Dalmandmen Kft. többségi tulajdonosai. Kovácsné Schulteisz Margit 20,6 M Ft-tal lett a több mint 2 Mrd-is céget tulajdonló társaság többségi tulajdonosa, a Dalmand Rt. tulajdonosi jogainak gyakorlója.

Kérdés: hogyan mosolygott a szerencse éppen rájuk? Annyi tudható, hogy Kovácsné Schulteisz Margit a Villányi Borászat Rt. FB-tagja. A tranzakció előtt a Villányi Borászat Rt. FB-jében Kovácsné Schulteisz Margit társa Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója, a cégbírósági adatok szerint pedig a Villányi Borászat Rt. többségi tulajdonosa az OTP Ingatlan Rt. volt. A Dalmand Rt. másik fő tulajdonosa Kovács József, az OTP Tolna Megyei igazgatóságának vezetője lett. Abban az időben, amikor az MFB a Dalmand Rt. IG-jébe jelölte Kovácsné Schulteisz Margitot, a bank befolyással bíró elnöki tanácsadója Simicska Lajos, a Fidesz egykori gazdasági igazgatója volt. Ilyen előzmények után senkinek sem okozott meglepetést, amikor 2003 júniusában nyilvánosságra került, hogy a dalmandi állami gazdaság közvetett módon végül Csányi magánérdekeltsége lett.11

15: A Gödöllői Tangazdaságot Töröcskei István kapta

A Gödöllői Tangazdaság Rt.-ben 2001. május 28-án lett az FB-tagja („dolgozója”) Töröcskei István, a Magyar Hitelbank korábbi vezérigazgatója, Simicska Lajos szövetségese és üzlettársa. Az MFB a cég 97%-os tulajdonát az erre a célra alakult Kartali Vagyonkezelő Rt.-nek adta el. A Kartali Vagyonkezelő Rt.-t két társaság alapította: a Korona Uradalom Munkavállalói Tanácsadó Rt. és a Menagro Tanácsadó és Szolgáltató Rt., amelynek fő részvényese Töröcskei István.12 A Gödöllői Tangazdaság Rt. egyik alapítója volt a CeGöd Kft. nevű cégnek, amely a Déltej Kft.-vel együtt részt vett a Mizo Rt. megvásárlásában az MFB Rt. által nyújtott hitelből. Végül egyébként a csődbe ment Mizo Rt. is a dalmandi cégcsoport és Csányi Sándor érdekeltségébe került. 2019 őszén a Gödöllői Tangazdaságot Mészáros Lőrinc egyik cége szerezte meg. Ekkortájt a cég 4500 hektáron gazdálkodott.

16: Észak-Dunántúlt fideszesek kapták

A mosonmagyaróvári Lajta-Hanság, a Szombathelyi Tangazdaság Zrt. és a Sárvári Mezőgazdasági Zrt. a szolnoki kötődésű, Fidesz-közeli vállalkozó Nyerges Zsolt érdekeltségi körébe került. Erről a korabeli lapok is cikkeztek, de hogy pontosan kik és milyen arányban tulajdonolták ezeket a cégeket a 2002-es privatizáció után, azt nem lehetett tudni. A nyilvánosságot azzal az egyszerű trükkel védték ki a valódi tulajdonosok, hogy a közgyűlések rendre csak a megismétléskor voltak érvényesek, amikor már nem számított, hogy az aktuális tulajdonosok mekkora hányada szavazott és írta alá a jelenléti ívet. Így fordulhatott elő, hogy Simicska Lajos és családtagjai éveken át titokban tudták tartani érdekeltségeiket, és csak egy 2013-as tőkeemelés során derült fény arra, hogy ez a család uralja a három volt állami gazdaságot összefogó Mezort Zrt. részvényeinek több mint 60%-át.13 Miután Orbán és Simicska összevesztek, a Mezort Mészáros Lőrinchez, Orbán strómanjához került.

17: Törökszentmiklós (részben) kazah kézben?

Hivatásos és amatőr diplomaták vetettek szemet a privatizáció előtt álló Törökszentmiklósi Mezőgazdasági Rt.-re, az egykori Almásy-birtokra, mely kastélyáról és telivér méneséről volt híres. Az 1998-ban már főképp vetőmagtermesztésből élő vállalkozás menedzsmentjében épp a privatizáció előtt jelent meg Kékessy Dezső párizsi magyar nagykövet üzlettárs-unokaöccse, Kollányi György, a magánosításra alapított cég élére pedig a kazah üzletemberek lobbistájaként ismert egykori honvédtiszt, Papp József került. Ezt követően Papp jegyezte a legtöbb részvényt a TM magánosítására pár hónappal korábban alapított Törökszentmiklósi Vagyonkezelő Rt.-ben (TV), ahol vezérigazgatói tisztséggel is megbízták.14

Papp mellett nem tudott labdába rúgni az MSZP-közeli, többek között Benedek Fülöp volt földművelésügyi közigazgatási államtitkár, Erős János exbankár és Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt családi cége, a Medgyessy Tanácsadó Kft. által alapított Tiszapüspöki Aranykorona Mezőgazdasági Rt., és háttérbe szorult a Fidesz-közeliként korábban biztos befutónak mondott, szolnoki kötődésű, Nyerges Zsolt ügyvéd és Pomázi Csaba vállalkozó nevével fémjelzett üzleti kör is.

Az alapításkor tehát Papp, az exhonvédtiszt 34 M Ft-ért megszerezte a 40 M Ft-os alaptőkéjű rt. papírjainak több mint 80%-át, a 233 alkalmazott fejenként egy-egy részvényt jegyzett, összesen 2,3 M Ft értékben. Nem sokkal később azonban Papp túladott részvényeinek több mint a felén: tulajdoni aránya 39,9%-ra csökkent. Mivel az alapító okirat szerint a TV Rt. részvényei 20 éven át csak a tulajdonosok között forgalomképesek, a szentmiklósiakat különösen foglalkoztatta, állt-e valaki Papp mögött. Papp, bár elutasította a stróman voltát firtató felvetéseket, maga sem titkolta jó kapcsolatait Magyarországon érdekelt kazah üzletemberekkel. Ilyassav Timurlan Almatiban élő üzletemberrel közösen irányítják az Eurasia Trade and Development Kereskedelmi Kft.-t, amelynek – kazah vállalkozókon kívül – tulajdonosa Horváth László, Kazahsztán karcagi állomáshelyű tiszteletbeli konzulja, több kazah–magyar vegyesvállalat résztulajdonosa, aki hivatásos BM-tiszt volt a rendszerváltás előtt. Később a cégbírósági iratokból is kiviláglott, hogy a TM Horváth László kezébe került,15 és az is nyilvános információ, hogy Horváth 1998 és 2001 között az MFB IG-tagja volt. 2015-ben kiderült az is, hogy Horváth cége 40 millió forintért plagizált tanulmányokat adott el a Földművelésügyi Minisztériumnak a „magyar–kazah mezőgazdasági együttműködés” lehetőségeiről.16

18: Mezőfalvát egy német befektető vette meg

A magyar sajtó és a közvélemény a privatizációt követően gyakorlatilag soha nem hallott a mezőfalvi állami gazdaságról. Csak Ángyán József, a 2. Fidesz-kormány államtitkára egyik nyilatkozatából derült ki, hogy nagyjából mi is történhetett.17 Ángyán beszámolója szerint a 2001 nyarán „dolgozói privatizációként” levezényelt üzlet az akkor már rt.-ként működő állami gazdaság vezérigazgatójának, Zászlós Tibornak az akciója volt. Négy tulajdonos – köztük Zászlós – lényegében ingyen jutott a céghez, amely a 9000 hektár állami földre az ÁPV Rt-től ráadásként 50 éves földbérleti jogot is kapott. Ezenfelül 1,5 milliárdos kedvezményes állami hitelt is kaptak a működéshez. A részvények 49%-a valóban a dolgozókhoz került, 51% viszont a Mezőfalva Invest Rt.-hez, melynek Zászlós volt az egyik tulajdonosa. A 2 Mrd Ft piaci értékűre becsült cégért az új tulajdonosoknak 30 M Ft-ot kellett a szerződés aláírásakor befizetniük. Ennek a felét a dolgozók fizették, akik mit sem tudtak a Mezőfalva Invest többségi tulajdonáról. A (máig nem nyilvános) teljes vételárat 3%-os hitellel 22 év alatt kell kifizetni.

Ezt az utóbbi céget azután 2006-ban a magyar tulajdonosok eladták Helmut Gsuknak, pontosabban az által birtokolt GSD Agrárprodukt Kft.-nek. Zászlós azonban nem szállt ki a gazdaságból, még 2015-ben is ő volt a gazdaság vezérigazgatója, emellett a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara alelnöke is. Mint Ángyán beszámolójából és számos más tudósításból kiderült, a mezőfalvi gazdaság ügye szorosan kapcsolódott a kishantosi kísérleti biogazdaság – az 1998-ban ugyancsak privatizáció útján létrejött Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Nonprofit Kft. – nagy figyelmet kiváltó botrányához is. Mezőfalva és Hantos ugyanis szomszédos települések, és a mezőfalviak meg akarták szerezni a kishantosiak államtól bérelt 452 hektárnyi földjét is.18

19: Lehet korrekt módon is privatizálni az állami gazdaságokat

2004-ben a szociálliberális koalíció minden különösebb feltűnés nélkül, a szokásos törvényi keretek szerint – vagyis nem az MFB-n keresztül – folytatta a megmaradt állami gazdaságok privatizációját. Az ÁPV Rt. a következőket értékesítette: Abaúj Charolais Mezőgazdasági Rt. (0,22 Mrd Ft), Bólyi Mezőgazdasági Rt. (4,75 Mrd Ft), Enyingi Agrár Rt. (1,35 Mrd Ft), Hód-Mezőgazda Rt. (1,7 Mrd Ft), Mezőhegyesi Állami Ménesbirtok Rt. (2,01 Mrd Ft)19 és Szerencsi Mezőgazdasági Rt. (1,97 Mrd Ft).20 Ezeket a privatizációs szerződéseket többnyire 15 – és nem 50! – évre szóló földbérleti szerződések egészítették ki.

A későbbi években ezek közül csak a 8-10 ezer hektáron gazdálkodó mezőhegyesi gazdaság sorsa került a média látókörébe, amikor 7 évvel a tranzakció után Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos hűtlen kezelés gyanújával feljelentést tett (9.3. táblázat). A nyomozás során kiderült, hogy semmiféle bűncselekmény nem történt. 2014-ben a Fidesz mégis visszavágott a ménesbirtok új tulajdonosának. A Nemzeti Földalap felbontotta a korábban kötött földbérleti szerződéseket és így a cég teljesen lenullázódott. Ezt követően – 2016 őszén – a 3. Orbán-kormány elhatározta, hogy 100%-ban visszaállamosítja a privatizált céget. Miután nem ő privatizálta – ez akár érthetőnek is mondható…

A garanciák ügye (8.5.) is alkalmas arra, hogy lobbiérdekek vagy politikai nyomás alapján végül ne az a pályázó kapja meg a céget, vagy ne az a tanácsadó kapja meg a munkát, amelyik a legjobb ajánlatot tette. Ilyen jellegű manipulációkra általában a kisebb cégek privatizációja során kerülhet sor, amikor a győztesnek kihirdetett pályázótól utólag olyan módon „veszi el” a vagyonkezelő szervezet a céget vagy a munkát, hogy a szerződéskötés során nyilvánvalóan elfogadhatatlan garanciák beépítéséhez ragaszkodik. Előbb-utóbb a pályázó csak feladja... Ekkor következhet a második pályázó vagy az újabb pályázat.21

1993-tól az ÁVÜ egyre gyakrabban élt azzal az eszközzel, hogy a legjobb pályázókat felkérte ajánlataik javítására (3.6.4.). Ez elsősorban a megajánlott vételár emelését jelentette, és igen sok esetben eredményes is volt. A befektetők rákényszerültek a licitálásra, s rendre kiderült, hogy hajlandók 15–20%-kal is többet fizetni. Ugyanakkor azonban azt is látni kell, hogy ez a fajta pályázaton kívüli licittechnika egyben lehetőséget is adott az apparátus számára a beavatkozásra. Hiszen az illetékes ügyintézők általában sejtették (sőt tudták), hogy az egyes befektetők meddig tudnak elmenni a licitálásban. Így előfordulhatott, hogy egy tőkeerősebb befektető számára ez a technika „javítási” lehetőségként jelent meg, jóllehet az eredeti kiírásban szó sem volt arról, hogy lesz majd második és harmadik forduló is. S minthogy az ÁVÜ pályáztatási rendszerében nem volt kötelező a második-harmadik forduló, az apparátus, illetve az IT nagy döntési szabadsággal rendelkezett ebben a kérdésben.

A privatizáció másfél évtizede során többnyire érvényben volt az a szabály, hogy két eredménytelen vagy érvénytelen nyilvános pályázat után a vagyonkezelőnek joga van versenyeztetés nélkül értékesíteni. Mint minden megoldás esetén, itt is volt lehetőség a visszaélésre. Például az, hogy az első két pályázat feltételeit olyan szigorúan szabják meg, hogy senki sem tesz ajánlatot, és ezek után a nem nyilvános körben „bagóért” viszi el a céget az, aki már eredetileg is meg akarta venni. A privatizációs törvény 1994–95. évi vitája során ebben a kérdésben éles vita zajlott a két kormányzó párt között. Az SZDSZ a privatizáció gyorsítása érdekében a korábbi ÁVÜ-s gyakorlat fenntartása mellett érvelt, az MSZP pedig a korrupció elleni küzdelem fontosságára hivatkozva a „végtelen pályáztatás” álláspontján volt. A vitát – erőből – az MSZP nyerte. Két évvel később azonban módosult a törvény, és visszaállt a régi rend.22

2010 után a 2. és a 3. Orbán-kormány egyre gyakrabban hirdetett meg olyan pályázatokat – így például a termőföldek bérbeadása (6.2.15.), a dohányboltok koncessziója (10.5.1.) vagy a felszámolói névjegyzékbe (10.5.1.) történő felkerülés kapcsán –, amelyeknél már a meghirdetés pillanatában világos volt az alantas szándék. A pályázaton elérhető pontok számát ugyanis rendszeresen úgy határozták meg, hogy az objektív kritériumok szerinti pontok maximuma kevesebb legyen, mint a szubjektív megítélés alapján odaadható pontok száma. Ezzel eleve biztosítani lehetett azt, hogy azok nyerjenek, akiket a kormányzat nyertesként látni szeretett volna. 2015 novemberében viszont még az is megtörtént, hogy az egyik MNV Zrt.-hez tartozó állami cég úgy adott el, 5%-nyi részvénycsomagot a BIF Zrt. nevű, tőzsdén jegyzett ingatlanbefektető cégből, hogy a társtulajdonosokkal sem tárgyalt. Így a cég egyik fő tulajdonosa, a miniszterelnök közvetlen környezetéhez tartozó Schmidt Mária gyakorlatilag verseny nélkül vásárolhatta meg a 0,5 Mrd Ft értékű részvénypakettet.

1	Ábel (1997).
2	Egyébként az angol nyelvű privatizációs szakirodalom fenntartások nélkül beauty contestnek nevezi az ilyen szabályok szerinti pályáztatási folyamatot.
3	A végül elfogadott módosítás – 31/A paragrafus (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ÁPV Rt. igazgatósága – kivételes esetben, ha az értékesítés jelentős vagyonvesztéssel járna – az igazgatósági tagok kétharmadának szavazatával egy ilyen pályázatot is eredménytelennek nyilváníthatott.
4	Amióta feltalálták a xeroxot és a faxot, majd e-mailt, ez nem teljesen igaz. Egy-egy lobbizó csoportnak nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy minden IG-tagnak névre szólóan elküldje ugyanazt a levelet.
5	A 32. ♣ (2) bekezdése egyike volt azoknak a kisszámú törvényhelyeknek, amelyek a privatizációs törvény 5 hónapos vitája során jottányit sem változott!
6	Magyar Köztársaság Kormánya (1994b: 50).
7	Csillag–Komáromi–Sárközy (1995: 85–86).
8	Major (1999) szerint vélhetően ez történt a GSM-mobilpályázat esetében 1992/93-ban, ahol a Deutsche Telekom is pályázott. A szaktárca azt szerette volna, hogy a DT ne itt, hanem a pár hónappal később esedékes Matáv privatizációs pályázaton nyerjen. A kettő együtt nem ment volna. Ezért „belenyúltak” a GSM-pályázatba (6.4.2.).
9	Keller László közpénzügyi államtitkár javaslata nyomán 2002 után a 12 állami gazdaság ügyét vizsgálta a KEHI is, majd feljelentés is született. A rendőrség azonban pár hónap után megszüntette a nyomozást.
10	MH, 2002. júl. 17.
11	NSZ, 2003. jún. 11.
12	Ebben a cégben 2000 májusától IG-tag volt az a Bártfai Beatrix ügyvéd, aki a 2. és 3. Orbán-kormány idején több perben is a magyar államot képviselte. Bártfai Beatrix egyúttal tulajdonosa is volt a férjével közösen tulajdonolt Sárhegyi és Társa Ügyvédi Irodának. Pályájáról részletesen lásd HVG, 2016. jan. 16.
13	HVG, 2013. júl. 29.
14	Az előző lábjegyzetben említett Sárhegyi iroda névadója egyike volt a TV részvénytöbbségét 2002 elején megszerző Agrofalkon Rt. tulajdonosainak (http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=26450430&t=9081320).
15	Lásd HVG, 2001. okt. 13. (http://archivum.hvg.hu/article/200141Diplomatapuding_Privatizacios_kuzdelem_Torok.aspx), valamint (http://index.hu/bloghu/atlatszo/2014/02/03/nem_alszunk_mama_az_elso_igazi_oligarchabuli_pesten).
16	NSZ, 2016. febr. 9.
17	http://darvasbela.atlatszo.hu/2015/08/19/kisegitok-es-tartotisztek–2-beszelgetes-angyan-jozseffel/, lásd mg MaNcs, 2013. dec. 19. (http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/az-orbani-tizenketto-87952).
18	Népszava, 2015. júl. 25.
19	Egyedüli pályázóként az addigi menedzsment és a dolgozói kör lett a tulajdonosa. A tényleges döntési jogok Kun Mihályhoz kerültek, aki helybéliként és friss agrárpénzügyes diplomával a kezében még a rendszerváltás idején került az akkor éppen csődbe jutott állami gazdasághoz. Kunék cége, a Mezőhegyesi Ménesbirtok Zrt. azonban csak a nevében ménesbirtok; az 1784-ben alapított kincstári ménesbirtok valójában a 2004-ben alapított és továbbra is állami tulajdonban lévő Mezőhegyesi Állami Ménes Lótenyésztő és Értékesítő Kft.-nél maradt. A magáncég éves bevétele 5–6 Mrd Ft között volt 2015-ben, az állami ménesé 200–300 M Ft között. (http://vs.hu/gazdasag/osszes/megszolal-a-foldarveresek-milliardos-vesztese-1110#!s10).
20	MN, 2004. aug. 27.
21	A privatizáció történetében 2011-ben fordult elő először, hogy egy privatizációs szerződés jóváhagyóit – vagyis a privatizációs döntéshozókat – utólag azon a címen próbáltak meg felelősségre vonni, hogy nem kötöttek ki megfelelő garanciákat az adásvételi szerződésben. Ez a 2008-as Fradi-pálya privatizációja kapcsán fordult elő (3.8.). Az MNV Zrt. FB-je 2011. március 23-án különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettének és más bűncselekmények elkövetése miatt feljelentést kezdeményezett ismeretlen tettesek ellen. Mint a kiadott közlemény megfogalmazta, „a vevő adásvételi szerződésben foglalt stadionfelújítási kötelezettsége többek között azért nem teljesült, mert a szerződés nem tartalmaz az MNV Zrt. javára semmilyen biztosítékot, amellyel érdekeltté tehette volna a vevőt a stadion-felújítás teljesítésében. Az adásvételi szerződés ilyen tartalommal való megkötése miatt az MNV Zrt. álláspontja szerint súlyos felelősség terheli a Vagyonkezelő korábbi vezetését, közöttük különösen azokat, akik a szerződést aláírták, valamint az értékesítési eljárást felügyelték” (http://www.mnvzrt.hu/sajtoszoba/_/_/sajtokozlemenyek/20110331.html).
22	Lásd az 1997. évi IV. tv. által bevezetett módosítást.