A teszttörténeti munkák közül Spolsky (1995) és Barnwell (1996) monográfiái emelkednek ki, akik mindketten a tesztelés Egyesült Államok-beli történetét tüntették ki figyelmükkel. A brit hagyományt az utóbbi négy évtizedben a szakma állapotát leírni kívánó átfogó cikkekben, illetve kötetekben követhetjük nyomon (hetvenes évek: Davies, 1978; nyolcvanas évek: Skehan, 1988, 1989; kilencvenes évek: Alderson-North, 1991, illetve Bachmann, 2000; Alderson-Banerjee, 2001). A nyelvi tesztelés történetének három szakaszra bontása Spolskytól származik, aki 1977-ben Stuttgartban az Alkalmazott Nyelvészet IV. Világkonferenciáján használta először ezeket a kategóriákat (amelyek a 2. táblázatban láthatók). Szerinte az öntudatlan, még nem tudományos vizsgálódás korszakában az esszéket, a szóbeli vizsgákat ösztönösen bírálták el a tanárok vagy vizsgáztatók, az osztályzatok hitele a minősítést szavatoló személyek tekintélyéből táplálkozott. A második szakasz Spolsky eredeti leírásában a pszichometriában jártas kutatók és a nyelvészek együttműködésének eredménye, amely már tudományos mérés, mert objektív és megismételhető, ugyanis következetes módszereket mutattak be az idegen nyelvi készségek, képességek mérésében is. A korszak diszkrétpontos tesztelését szaktudományos igényességgel Lado (1961) írta le, akinek ezzel a művével először sikerült az idegen nyelvi mérések és értékelések világát valódi bonyolultságában bemutatni. A strukturalizmus és a behaviorizmus erényeit egyesíteni próbáló audiolingvális módszer elméletével és gyakorlatával összhangban állt az az elképzelés, hogy a nyelvi jelenségeket a lehető legkisebb, de még elkülönülő (diszkrét) egységekig szinte szétszaggatva vizsgálták. Az ezt követő szakasz viszont éppen az integráltságot kéri számon a teszteken, valamint a kommunikatív kompetencia vizsgálatát, amely időközben az egyre szélesebbé és eklektikusabbá váló kommunikatív nyelvtanítás mindent átfogó célképzetévé változott. Az integrált tesztelés legjellegzetesebb képviselője Oller (1979) volt, a kommunikatív tesztelés legfrappánsabb megfogalmazója pedig Morrow (1979), akinek humoros-metaforikus kategóriáit csak érdekességből állítottuk a tudományos leírások mellé. Az így létrejött korszakolás nemcsak az idegen nyelvi értékelés általános fejlődését mutatja, hanem a nyelvtanítási célok és az ezekkel összhangban kifejlődő módszerek időnként szélsőséges, de a történelmi-társadalmi körülményekhez képest mégiscsak logikusan mozgó változásait is.