A korábban csak dekódolásból és megértésből álló, meglehetősen sematikus hallásértési koncepció helyébe egy olyan háromszintű modell lépett, amely a hallásértést interpretációnak, értelmezésnek tekinti. Ebben az elképzelésben a nyelv teljes rendszerének ismerete (systemic knowledge), az adott szituáció ismerete (contextual knowledge) és a háttérismeretek (schematic knowledge) úgy kapcsolódnak össze egymással, hogy a teljes megértés folyamatában mindháromra szükség van, illetve akármelyikük hiánya megakadályozhatja a teljes megértést. Ha a nyelvi jelek irányából próbáljuk kibontani a jelentést, akkor alulról felfelé építkező modellről beszélünk, ha viszont erőteljesen felhasználjuk az ún. világról szóló tudásunkat, amelyben a szociokulturális tudás is jelen van sémáival, rutinjaival, forgatókönyveivel, abban az esetben felülről lefelé való következtetésekről szokás beszélni. A kétféle megközelítés az induktív, illetve a deduktív eljárások párhuzamára emlékeztet, de a gyakorlatban tiszta megközelítések nincsenek: a két ellentétesnek tűnő folyamatot a felhasználó pillanatnyi szükségletei szerint elegyíti. Jóllehet kezdetben a nyelvi jel stimulál és életre kelt rokonítható jelentésviszonyokat, később már ezek az aktivált jelentéshálók, „tudáselemek” elvárásokat teremtenek, amelyek segítik is a megértést, könnyebbé teszik az értelmezést. A 14. ábra segítségével vázlatosan felidéztük a hallásértés folyamatát.