Az előző fejezetben felsorolt vizsgafeladatok túlnyomó részét pontozás segítségével, „objektíven” lehet értékelni, különösen abban az esetben, ha egy nagyobb lélegzetű tesztsorozatban a pontozás súlyozásával némileg igazodunk a hallásértésről alkotott felfogásunk lényegéhez. Azoknál a feladatoknál azonban, ahol rövid választ kell adni, és ez a válaszadás többet is megragadhat, mint egy körülhatárolható információ közvetítése, már nincs szó objektív mérésről: szubjektív döntéseket kell hozni. Fokozottan igaz ez a hagyományos interjú vagy társalgás alapú szóbeli vizsgákra, beszédvizsgákra, ahol a performancia sikeressége vagy sikertelensége mögött fel kell tárni az értés, illetve az értetlenség gyakran szédítő örvénylését. A beszédnek egy-egy ilyen felajzott áramlásában ugyancsak résen kell lenni a bírálóknak. Mivel egy vizsga nemcsak szellemi esemény, hanem gazdasági cselekmény is, a vizsgacéhek kevéssé tudják követni a bölcs szakmai tanácsot, hogy tudniillik nehezen kivehető, nem rögzített, vagyis megismételhetetlen vizsgahelyzetekben az elbírálás szubjektivitását a vizsgáztatók számának növelésével csökkentsék. A szakmai meggyőződésnek ezek a süvöltő nyílvesszői úgy halnak el a gazdasági érveken, mint a valódi nyílvesszők fárasztó repülés után a várfokon: a legtöbb szóbeli vizsgán mindössze két vizsgáztató van jelen. A vizsgáztatók ezt az irtóztató felelősséget úgy szokták enyhíteni, hogy előre megállapodnak, hogy amíg az egyik kommunikál, a másik „jobban figyel”. Ez persze nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik, hiszen egy szóbeli vizsgának annyi színezéke van: egy jó kiejtés sok mindent ugyanúgy el tud fedni, mint a foncsorozás a napszemüveget: csak sokkal később derül ki, hogy alatta üveg van, műanyag vagy csak sötét celluloid. Ha egy vizsgarendszer egy egész, de még inkább fél jegy alá akarja szorítani a vizsgabizottságok tévesztéseinek mértékét, akkor vizsgáztatóinak nemcsak alapos kiképzést kell adnia, hanem kénytelen olyan részletes – sem a helyzettől, sem az előzetes tanulástól, sem a vizsgáztatóktól nem függő – analitikus értékelési rendszert létrehoznia, amelyet a legtöbb vizsgarendszer értékelési sávokba tömörít. Egyszerűbb nyelven persze hívhatjuk ezeket az elemzéseket jegyleírásoknak is, és a vizsgarendszerek többnyire az abban a régióban leginkább elfogadott értékelési skálához igazodnak. Az értékelési sávokon (yardsticks, descriptors) alapuló becslés különösen a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején terjedt el tömegesen a szubjektív elbírálású vizsgák minőségbiztosításának jeleként, de már korábban is létezett.