Működő vizsgarendszerek esetén a vizsgapanaszok jelentős része a vizsgán bemutatott gépi hangra vonatkozik, a műszaki feltételeket támadja. Függetlenül attól a jelenségtől, hogy vizsgahelyzetben az ember nehezen különbözteti meg a saját belső pszichológiai „zajait” a külső zajoktól, a panaszok túlnyomó része nagyon is megszívlelendő. Bár a nyelvtanárok központi építőanyaga a hang, ez nem mindegyikükben tudatosul. Kevés tanárképző intézményben van szépbeszéd-fejlesztő mozgalom, és kevés intézmény tanítja az akusztikai tudnivalók legalább gimnáziumi szintű ismeretét, nem is beszélve a hangrögzítő és -közvetítő berendezések célszerű működtetéséről. Pedig ma már nem kell a képzést Edison fonográfhengereivel kezdeni, sőt a mikrobarázdás hanglemezekről is nyugodtan el lehet feledkezni. Ma már az idegen nyelvű folyóiratok nem mellékelnek hajlékony vinillemezeket, és a nyolcvanas évek elején Magyarországon még újdonságnak számító videó mindennapi kép- és hanghordozóvá vált. A magnófelvételek korrekt használatát minden tanárnak el kellene sajátítania (reménytelen), pedig csak többnyire a hangszín- és hangerőgomb összehangolásából áll ez a tudomány. Az igazán haladók még olyanokat is tudnak, hogy az orsós magnók hangvisszaadásához képest csökevényes kazettás magnók hangszóróját ne fordítsák saját maguk vagy a mennyezet felé. Ezeknek a sok vitát kiváltó hallásértési feladatoknak az előállítása nem kis munkájába kerül a vizsgát lebonyolító intézetnek, hiszen az anyagok műfaját, hosszát, az anyanyelvűek hangminőségét ádáz viták kísérik: a visszajelzés hiányától pedig nem kell tartani.