Anyanyelvűnkben a beszédkészség kifejlődése biológiai adomány, genetikai „állandó”, amelynek segítségével – legalább minimális szocializáció mentén – a készség szinte váratlanul, teljes fegyverzetben pattan elő. Régóta és minden tudományos bizonyíték nélkül elfogadtuk már ezt a tényt, axiomatikussá vált, és meg sem lepődünk, hogy az iskolázatlan, apró gyermek milyen dermesztő tökéletességgel tudja kifejezni kommunikatív szándékait. Ez a természetes, és ha valamely gyermekben ettől eltérő jelenségeket figyelünk meg, azt hajlamosak vagyunk mindjárt patológiás esetként kezelni. Függetlenül attól, hogy mi minden történhet még az egyeddel ontogenetikai fejlődése során, anyanyelvi kompetenciáját adottnak vesszük. Vannak ma már olyan iskolai módszerek, amelyek tudatosan vigyázzák az anyanyelvi kommunikáció fejlődését, de azt nem állíthatjuk, hogy Magyarországon létezik az anyanyelvi képességek fejlettségét ellenőrző vizsgarendszer, amely egyben pozitív hatást gyakorolhatna az oktatásra és ezáltal a szóbeli képességek használatának változatosságára, árnyaltságára. A nyelvi infláció, az elszürkülés, az eldurvulás tömegjelenségei ellen nem lehet néhány jól csengő rádióműsorral vagy mozgalommal hadakozni. Régi tapasztalat, hogy ami egyszer Magyarországon kikerült az iskolázásból, az az élet más területein is elveszett, és többé nem hozzáférhető. Folytassák ámbár az iskolák a múlt századi eszmény szerinti adatmagolást és termeljenek még több nyersanyagot a „Legyen Ön is milliomos” számára, mégis érthetetlen, hogy a jövőt jelentő kommunikációs készségek közül nem sikerült az anyanyelvi kommunikációt érettségi tárggyá emelni. Kardoskodásunk oka nem egészen érdek nélküli. Még a fejlett anyanyelvi kommunikációjú személy is nyújthat gyenge teljesítményt idegen nyelven. Azt viszont már bizonyították, hogy a gyenge anyanyelvi képességű személy a célnyelven soha nem lehet jobb, mint az anyanyelvén. Márpedig a szóbeli vizsgálódások szükségességét már azok az elismert nemzetközi vizsgák is kezdik hangsúlyozni, ahol eddig – kényelemből vagy konzervativizmusból – a szóbeli vizsgát a beszéd egyik komponensével, a hallásértéssel próbálták helyettesíteni. Igaz, a szóbeli vizsga drága, mert csak egyedenként lehet lebonyolítani, a tömeges vizsgáztatás kizárt. Ugyanakkor megbízhatatlan is, mert az alkalmazott teszttechnikák értékelése szubjektív, amelyet sem a vizsgáztatók kellő kiképzésével, sem létszámuk növelésével nem lehet kellőképpen ellensúlyozni. Mivel a beszédkészség mibenléte még mindig csak szerényen körvonalazott koncepció, pszichometriai szempontból nehéz megteremteni az összehasonlíthatóság alapjait. Miért is erőltetnék a hivatalos testületek az ilyen logisztikai és teszttechnikai szempontból is nehezen megoldható vizsgák bevezetését? A vizsgáztatók kiképzése, munkadíja, a vizsgának ezt a szóbeli részét olyan drágává teszi, hogy az lenyeli a többi vizsgarész nyereségét. Megtérül-e ez a piaci veszteség, miközben a szóbeli vizsgák megbízhatósága közismerten igen szerény? A fölmerült kérdésekre szakmai választ e fejezet egésze kínál.