A bevezető tesztelméleti fejezetek egyikében már tárgyaltuk az objektív és szubjektív elbírálású teszttechnikák közötti különbségeket. A diszkrétpontos tesztelés nagyszámú, objektív tesztlépés segítségével próbálja felépíteni azokat az elemeket, amelyekből esetleg következtetéseket vonhatunk le a beszédkészség fejlettségének egészéről. Az így létrejött tesztfeladatok elbírálása igen könnyű, gyakran szakértelmet sem igényel, és a feladatok megbízhatósága igen jó. Hasonlóképpen magas értékeket kapunk, ha megvizsgáljuk a vizsgáztatók közti reliabilitást vagy ugyanazon vizsgáztató későbbi, megismételt értékelését. Ezeknek a jó mutatóknak azonban ára van: a tesztelésnek ez az analitikus formája többszörösen indirekt mérés, és nem kapunk képet a beszédkészségről mint integrált jelenségről, mint gyors döntéssorozatot igénylő stratégiáról, ahol a beszédhelyzetbe került nyelvi jel funkciója, egyetlen célja az információcsere. Az előző fejezetben felsorolt jó néhány teszttechnika között akadnak azonban olyanok, amelyek alkalmasak a beszédkészség jelenségeinek majdnem közvetlen vagy szinte közvetlen vizsgálatára. Ezt az utóbbi kategóriát időnként beszédperformancia-vizsgálatoknak is nevezik, amelyekre még majd visszatérünk. A szóbeli vizsgák értékelése szempontjából inkább az a kérdés, hogy az ilyen egyszeri, egyedi, ugyanúgy soha meg nem ismételhető vizsgaprodukciót miként lehet úgy elbírálni, hogy összevethetővé váljék (nem a többi vizsgázóval, hanem) a vizsgázóktól független beszédkészségszint-elvárásokkal. Szubjektív elbírálású teszttechnikákról van tehát szó, amelyben a szakmai értékítélet dönt, ami nem jelenti azt, hogy ne legyenek jól átgondolt skáláink, amelyek összhangban állnak az igényekkel, pontosságuk pedig segíti a bírálót döntésében. Ezeket az értékskálákat vagy sávokat érdemes lenne részletes, komparatív elemzésnek alávetni, amely nyilvánvalóan bemutatná, hogy nem abszolút a kritérium: az elvárások az adott készségről kialakított leginkább bizonyított és elfogadott szakmai képzetek, meggyőződések szerint módosulnak. Visszapillantva a magyar állami nyelvvizsga történetére, amelyben a szóbeli vizsgák nagy áttörése, igazán fontossá válása csak 1979-ben következett be, nincs mit szégyenkeznünk. Az akkori Európában a legtöbb helyen tekintélyelvű, impresszionisztikus osztályozás folyt a vizsgákon, ezekhez képest az 1979 után használt osztályozási rendszer egyáltalán nem volt korszerűtlen. A beszédkészséget például az alábbi leírás alapján értékelték (Bárdos, 1982: 6):