Az írásbeli készségek fejlesztése évszázadok óta szilárd eleme az idegen nyelvek tanításának. Jól kidolgozott metodikáját, amelynek első lépése az elemi írástanulási folyamatok beindítása, már a középkorban kialakították. A begyakorlás hierarchiája a másolással indul, mondatátalakításokkal folytatódik, majd eredeti szövegek átírásával, illetve eredeti írói technikák utánzásával jut el a fogalmazástanítás magasabb rendű stációihoz. A fogalmazási készség fejlesztését megelőzően, illetve azzal párhuzamosan a diktálás és a fordítás járult még hozzá az írott nyelvi kreativitás fejlesztéséhez: az előbbi inkább a technikai megbízhatóság és a megfelelő sebesség eléréséhez, míg az utóbbi inkább a nyelvi kód biztonságos használatához. A tanítás maga gyakran foglalkozott a diákokat valóban érintő problémákkal: a válogatás (szókincs és regiszter), az elrendezés és főként a megjelenítőerő (stílus) kérdéseivel. Ugyanakkor valódi értéknek csak a produktumot ismerték el, a végterméket: a kész írásművet, amelynek minősítését az úgynevezett „összbenyomás” alapján ítélték meg. Első látásra ez az értékelés ösztönösnek és rendkívül szubjektívnek tűnhet – és sok tekintetben az is -, ám rutinos tanárok révén – akiknek a fejében egészleges skála van arról, hogy melyek a jó írás kritériumai – még ez a módszer is lehet viszonylag megbízható.