Amennyiben az idegen nyelvi mérés és értékeléssel rokon, illetve kritikai tudományok között – a nyelvészettől eltekintve – sorrendet kellene felállítani, igen nehéz helyzetbe kerülnénk. Nem kétséges ugyanis, hogy mind a pedagógia, mind az idegen nyelvi mérés tesztelmélete a pszichológiai tesztelésből fejlődött ki, vagyis a tesztelőknek és vizsgáztatóknak nem árt a pszichológiatörténet szemüvegén keresztül megismerkedni a docimológia, illetve a pszichometria kezdeti lépéseivel. Az idegen nyelvi mérés és értékelés mai elméleteihez azonban sokkal nagyobb szükség van a pszichológia két alkalmazott tudományára: a pedagógiai pszichológiára és a pszicholingvisztikára. Nehéz lenne tagadni, hogy gyermekek nyelvvizsgái esetén a fejlődéslélektanra is támaszkodunk, míg a vizsgatechnikák és vizsgamódszertanok nem nélkülözhetik a személyiség-lélektani, illetve csoportlélektani kutatási eredmények beépítését. A biológiai ismeretek fejlődését főként a neurolingvisztika közvetíti, illetve a korábban uralkodó viselkedés-lélektani szemléletet a kognitív pszichológia váltotta fel. Különösen hasznos a tesztalkotók és vizsgáztatók számára a kortárs tanuláselméletek ismerete, nemkülönben az emlékezet pszichológiája vagy a személyiség mérése. A nyelvi mérés és értékelés által felvetett nyelvtudás-problematikák egyes kérdéseire talán a gondolkodás-lélektan, illetve a pszichofiziológia egésze mint biológia közeli határtudomány lesz majd képes választ adni. A nyelvtudás kutatása mindig érzékeny volt az azonos nyelvet és kultúrát elfogadó nagyobb társadalmi csoportok pszichológiai jellegzetességeinek feltárására, így a néplélektan és a nemzetkarakterológia gyakran alaposan félremagyarázott kutatásaira is. A szociális megismerés és csoportlélektan egyes kategóriái már átvezetnek a szociológia mint szintén hasznosítható interdiszciplína világába.