Mint ahogy az már korábbi megjegyzésekből is kitűnt, a reliabilitás szükséges, de nem elégséges feltétele a validitásnak. Elképzelhető olyan teszt, amelyik ugyan megbízható, de a teszt maga nem érvényes, mert nem a kitűzött célt méri, vagy nem határozható meg pontosan, hogy mit mér. Bizonyos értelemben tehát a reliabilitás előfeltétele a teszt érvényességének. Az utóbbi fél évszázadban elképesztő mennyiségű kutatás foglalkozott a megbízhatóság és érvényesség közti feszültségekkel, ellentétekkel, feledhetetlen és kikerülhetetlen páros táncuk kényszerpályáival. Ez az egybekapaszkodás mára már odáig jutott, hogy vannak olyan kutatók, akik hierarchikus rendszerekben kezelik a kettő kapcsolatát, amelyben a reliabilitás már nem is külön entitás, hanem az érvényességgel szorosan egybefüggő kategória. Ebből is látható, hogy a validitás, vagyis a teszt érvényessége központi fogalommá vált a teszt fejlesztésében és a tesztek értékelésében; igazi célfogalommá és kritériummá, amely sokoldalúan bizonyítani képes egy teszt beválását. Mert mi is a mozgatórugója annak az elvárásnak, hogy egy teszt jól mérjen? A megfelelés, az alkalmasság kényszere (a korai tesztelméletben a relevancia) az az elementáris erő, amely az érvényességhez vezet: megfelelni annak az elvárásnak, hogy a teszt valóban azt mérje, amit eredetileg mérni szándékozott.