A klasszikus meghatározás szerint a triviális validitás azt jelenti, hogy úgy első ránézésre a teszt megfelelő, mert azt méri, amit szeretett volna mérni. Ez a vizsgálódás olyannyira felszíni, hogy tesztszakértők már nem is hajlandók tárgyalni a validitásnak ezt az aspektusát az érvényesség komoly kategóriái között. Ősi, kihalófélben lévő fajta tehát, amelynek inkább hangulati jelentősége van. Ha ugyanis egy teszt első látásra nem megfelelőnek tűnik, mert inadekvát, gyermeteg vagy dühítően ostoba, akkor a következmény az, hogy a vizsgázók, a tanárok, az intézmények nem fogadják el, nem kooperálnak még akkor sem, ha esetleg a teszt ténylegesen valid. Titkos rokonságban áll tehát a triviális validitás a már korábban bemutatott elfogadási validitással (response validity), amely egyszerűen csak reagálást jelent: a teszt által kiváltott (gyakran hangulati) reakciók összességét. Mindettől függetlenül, feltételezvén, hogy a mérésben a tesztelés a lehető világok legjobbika, a triviális validitás mindaddig őrködni fog a vártán, amíg az emberi faj látszat iránti szerelme kiolthatatlan. Magyarul: a gyakorlatban nem elegendő, ha egy teszt belülről és titkosan érvényes. A külcsín is számít: a felszíni validitásra egyelőre még szükség van.