Gyakorló tesztkészítők, tesztkutatók és tankönyvszerzők egyik kedvenc megoldása a tesztek olyatén csoportosítása, amely a jelölt által elvégezhető nyelvi kurzust fatális jelként kezelve megkülönbözteti a magasztos élmény előtti, illetve utáni teszteket. Az kétségtelen, hogy valahol jelet kell tenni az időben, de a kurzus előtti (és számos szerzőnél kurzus utáni) jóstehetséget – amelyet a teszteknek tulajdonítanak – fenntartásokkal kell fogadni. Ha van jósló tulajdonsága egy tesztnek, az a mögötte meghúzódó elméleti elképzelés realizálódása és nem a teszt sajátossága, amely mindig csak azt „nézi” – és főképpen csak azt látja -, amelyet abban a pillanatban a jelölt produkál. Természetesen longitudinális vizsgálatokkal vagy tesztszekvenciákkal be tudunk mutatni romlásokat és javulásokat, de úgy általában a tesztek jósló képességébe vetett hit meglehetősen eltúlzott. A teszt azt tudja bemutatni, ami most van, nem tud arról, hogy a jelölt honnan jött vagy hová tart, hogy milyen a dinamizmusa, milyenek a tanulási képességei, motivációja stb. Ezekről a tulajdonságokról, képességekről stb. akkor szerezhetnénk tudomást, ha mindegyikről külön-külön vizsgálatot folytatnánk. A teszteknek ezt a Janus-arcúságát az 5. ábrán szemléltetjük.