Ha gyermekünk a százpontos osztályvizsgateszten hatvankét pontot szerzett, akkor még csak annyit tudunk, hogy a feladatoknak több mint a felét megcsinálta. A számszerűségnek így önmagában még nincs jelentése. Ha viszont megtudjuk, hogy az elégséges osztályzathoz hetven pontot kellett volna szereznie (vagyis 70%-os teljesítmény volt a megfelelés feltétele), akkor már azt is tudjuk, hogy szereplése nem volt sikeres. Ha a többi gyermek eredményét is ismerjük, akkor abból láthatjuk, hogy a gyermek a többiekhez képest hogyan szerepelt. Az ilyenfajta értékközlést normaorientált szemléletnek szokás nevezni. Meg kell jegyezzük, hogy ha a gyermek 70%-kal átment volna, még akkor sem tudnánk, hogy valójában a vizsgált dologból mit tud, csak azt tudnánk, hogy normatíve hol helyezkedik el. Kritériumorientált tesztelés esetén az elérendő célokat szintekre bontják, és minden egyes szintnek részletes leírása van, amelynek alapján a jelölt valamelyikbe besorolhatóvá válik. (A szintek vagy sávok [bands] leírásait újabban már magyarul is deszkriptoroknak nevezik.) Abban az esetben, ha a jelöltet besorolják valamelyik kategóriába, akkor a leírás alapján tudjuk, hogy körülbelül mit tud kezdeni a nyelvvel (vagy annak egy aspektusával), arról viszont semmiféle információnk nincs, hogy mások hogyan szerepeltek a vizsgán. Eszerint a kritériumorientált tesztek fő feladata az, hogy bemutassák, hogy a jelölt milyen szinten képes bizonyos feladatokat végrehajtani. Csak a feladat számít, pontosabban a feladat megoldása, és az ilyenfajta tesztelés esetén közömbös, hogy az adott tesztfeladatot sokan tudták megoldani, vagy éppenséggel kevesen.