A hetvenes évek gyakorlatában nem különül el a tesztkészítés menete attól függően, hogy kutatási, diagnosztikai vagy prognosztikai tesztelésről van szó (Bárdos, 1979: 9). Az első lépés mindig a célok kijelölése, amellyel a teszt készítői kiválasztják, hogy melyik területet vagy területeket próbálják megvizsgálni. A célok kijelölésében időnként figyelembe veszik a pedagógiai mérésekben elterjedt taxonómiákat, de sokkal gyakoribb, hogy egy konkrét idegen nyelvi tanterv keretein belül jelölik ki a vizsgálandó készségeket, a közvetítendő nyelvi tartalmakat. Ezeket a célokat utána illik komponenseire bontani (ne feledjük el, hogy ez még éppen a kommunikatív tesztelés előtti időszak), ezekből lesznek a tesztmátrixok. Az idegen nyelvi mérés és értékelés korabeli elméleteinek megfelelően az akkori tesztek többnyire a következő komponenseket vizsgálták: kiejtés (hangrendszer és helyesírás); nyelvtani szerkezetek; lexika (jelentésviszonyok szövegösszefüggésben is) és bizonyos nyelven kívülinek tűnő elemek (mint például a fantázia, memória vagy a beszéd folyamatossága – már amennyire ezek nyelven kívüliek). A tesztmátrixokra két példát mutatunk be, amelyeken a szerzők a nyelvtudást a tesztelés érdekében igyekeznek komponenseikre bontani (Harris, 1969: 11; Oller, 1979: 175).