Vannak olyan biológusok (és pszichológusok), akik a nyelvet a biológiai adaptáció eredményének tekintik, vagyis evolúciós fejleménynek, darwinista alapon, a biológiai determinizmus valamely változatát megközelítő magyarázatokkal (Darwin, 1859). Ebben még nincs semmi meglepő, van azonban egy-két bökkenő. Az evolúció egyik jellegzetessége a fokozatosság, amely alkalmasint az emberi civilizáció jó néhány ezer évét is csak szempillantásnyinak tekinti. A történetileg ismertté vált, kutatott és dokumentált ún. primitív népek mind fejlett (verbális) nyelvtudással rendelkeztek, semmi olyan állapotot nem sikerült leírni, amely egy előzetes fokozat nyelvállapotának tűnne. Azt is el kell ismerni, hogy szemben más, az állatokban is fejlett képességekkel (látás, hallás), a nyelvnek nincs egyértelműen beazonosítható, egyetlen szerve (mint a szem vagy a fül). Egyes biológusok azt mondják, csak annyit lehet tudni, hogy a Chomsky által még allegorikusan nyelvelsajátító berendezésnek nevezett „nyelvi szerv” mai, kiterjedt, vizsgálatokkal is igazolható hálózata az agykéreg más felületeit is igénybe veszi, és nem engedelmeskedik a korábbi lokalizációs elképzeléseknek: sem a féltekék funkcionális aszimmetriája, sem a Broca- vagy Wernicke-mezők kizárólagos funkciói nem igazolódtak be százszázalékosan. Azt lehet mondani, hogy a nyelv „élőhelye” az emberi agy (Szathmáry, 2002: 43). Jóllehet a nyelvkészség kialakulásának feltétele egy velünk született nyelvelsajátító berendezés, keveset tudunk mindennek a genetikai hátteréről.