Bár kondicionálással, utánzással és ismétléssel meglepően nagy mennyiségű nyelvi elemet lehet elsajátítani, abban bizonyosak lehetünk, hogy a legodaadóbb szülői és más környezeti közreműködés mellett sem lehet első nyelvünk egy élet során terítékre kerülő mondatait kondicionálni: ehhez kevés az idő. Ahhoz viszont, hogy a nyelvet ne csak utánzással tanuljuk, hanem újszerűen használni is tudjuk, kétféle dolognak találkoznia kellett. Egyfelől a nyelvnek magának mint rendszernek rendelkeznie kell variációkkal és ezek mögött olyan tervezéssel (szabályrendszerrel), amelynek segítségével ezek a variációk létrehozhatók. Ugyanakkor az emberi agynak is rendelkeznie kell azokkal a neuro-fiziológiai feltételekkel, amelyek egy ilyen bonyolult szabályrendszert az összes átalakítási lehetőségekkel egyetemben (transzformációk) kezelni képesek. A nyelv kódrendszer, beszédhelyzetben álló nyelvi jel, amelynek funkciója a kommunikáció, és amelynek egyik jellegzetessége éppen az, hogy a felhasznált jelek többszörösen is véletlenszerűek. Véletlenszerű az, hogy miért éppen azok a fonémák szerveződtek már valamilyen jelentést hordozó morfémává egy adott nyelvben, és hogy ezek a szerveződések magasabb szinten (morfémák szavakká, szavak szószerkezetekké stb.) megismétlődnek. A lényeges elem ebben az összeszerveződésben az, hogy az összekapcsolódó elemek megőrzik identitásukat, diszkrét egységek, amelyek kombinatorikus alapon kapcsolódnak egymáshoz. Mindez nem föltétlenül jellemző az anyagi világra, ahol az összekapcsolódó elemek gyakran elvesztik eredeti tulajdonságaikat. Ebből olyasmi gondolatunk támadhat, hogy az a bizonyos belső nyelv (mentális nyelv, „agynyelv”) valami számítógépes-komputációs nyelv lehet. Felszíni megvalósulása viszont (az explicit emberi nyelv) már nem tűnik számítógépes dolognak, mert gyakran kétértelmű, nem is véges (például kontextusfüggőség, szinonimika), és logikailag sem explicit. Pinker (1994: 163) szerint a természet nem kevesebbet valósít meg a beszédben, minthogy ezeket a diszkrét kombinációs rendszereket (amelyben fonémák morfémákká állnak össze, morfémák szavakká, szavak szószerkezetekké) digitális természetükből analóggá változtatja a beszédprodukcióval. Ezeket az analóg jeleket a társalgás partnere dekódolja, és a hallásértésben a beszédhangoknak ezt a folyamatosságát kénytelen diszkrét egységekre visszaváltoztatni, vagyis analógból digitálisba kapcsol. Ha nem is egész pontosan erről van szó, azért Pinker hasonlata rendkívül érzékletesen mutatja be a felfoghatatlant, hogy tudniillik a legegyszerűbb szó kiejtése előtt a fonémamintákból válogatunk, permutáljuk őket, figyelembe vesszük apró kis mozgásaikat, amelyek az összecsiszolódással járnak (például hasonulások, összeolvadások stb.), és csak ezután jutunk el a tényleges kimondás fázisához – mindez persze automatizált.