A nyelvpedagógia egzisztenciális okokból utasítja vissza a nyelvtanulás trónfosztását: ha egy biológiai túlélőgép klónjai vagyunk, akikben a nyelvelsajátítás egyformán programozott, és mindig egyformán valósul meg – mint egy ösztön által kiváltott szervközpontú biológiai válasz -, akkor teljességgel értelmetlen a nyelvpedagógia apró, cizellált kis aggályaival való foglalatoskodás. Ha mindenki egyformán előrukkol a nyelvvel, akkor az olyan fogalmaknak, hogy nyelvérzék, nyelvtehetség, nyelvtanulási hajlam, semmi értelme sincs. Jóformán a hajlam, adottság, attitűd, motiváció láncolat is értelmetlenné válik. Márpedig az első nyelv elsajátítása (és az első akkulturáció) sem mindig sikerül fényesen, ami csak kevéssé nyilvánvaló a minimális kommunikációra hajló anyanyelvi közegben. A beszédészlelési nehézségek nemcsak az idegen nyelvek tanulásában jelentenek problémát, Gósy (1995) szerint a magyar anyanyelvű gyermekeknek közel harminc százaléka beszédpercepciós problémákkal küzd. Az iskolákban tanító tanárok fültanúi lehetnek, hogy akár egyetlen osztályban a beszédperformancia szintje, töménysége, mérete mennyire eltérő minőségek koegzisztenciáját jelenti. A tanult készségek esetén (olvasás, írás) az eltérések mértéke fokozódik. Valamiképpen meg kell magyaráznunk ezeket a különbségeket.