A nyelvpedagógia kifejlesztésének tudós mentorai szakkönyveikben közvetlenül vagy közvetve nyilatkoznak a nyelvtudás mibenlétéről. Különösen a 19. század derekától kezdve születtek olyan monográfiák, amelyekben a szerzők – közvetlenül vagy közvetve – leírják a nyelvtudás fogalmáról alkotott elképzeléseiket. Terjedelmi okokból nem részletezhetjük itt a legfontosabb alkotók véleményét, de annyit megérdemelnek, hogy felsoroltassanak: markáns képet festett a nyelvtudásról Ticknor (1833), Marcel (1853, 1869) és Sweet (1899). Huszadik századi követőik nemcsak jelentős műveket írtak, hanem hatást is tudtak gyakorolni környezetükre, mint például Palmer az orális (eklektikus) direkt módszer nyelvtudásképéről írott műveivel (1917, 1921); Bloomfield nyelvpedagógiai pamfletjével (1942), amelyből az intenzív módszer táplálkozott. Fries (1945) és Lado (1957, 1961, 1964) a strukturalista-behaviorista audiolingvális módszer ideáit valósították meg műveikben. Az általuk létrehozott építmény, a nyelvtudás mátrixszerű felbontása nyelvi elemekre mindmáig hat. Brit nyelvészek sora járult hozzá (Firth, Halliday, Hasan, Widdowson, Wilkins) egy olyan kompetenciamodell megformálásához, amelynek praktikus formáját Canale és Swain nevéhez kötik (1980). A kompetencia- és performanciamodellek kialakulásának az Egyesült Államokban is volt egy „menetrendje”, Chomskyt (1957, 1965) a nyelvpedagógia nyelvére Rivers (1968, 1978) fordította le. A kommunikatív kompetencia utóbbi változatai közül vizsgáztatási célokra fejlesztette ki elképzeléseit Bachman és Palmer (1996), amelynek hatását az újabb modelleken is felfedezhetjük. A részletesebb bemutatás csak a jelentős szemléletváltozást hozó elgondolásokat illeti meg.