Már a hatvanas években is akadtak olyanok, akik tiltakoztak a diszkrétpontos tesztelés szétdaraboltsága miatt (Carroll, 1961; Cooper, 1968) mégis majdnem húsz év telt el, mire Oller (1979) népszerűvé tudta tenni az integrált tesztelést néhány meglehetősen ódivatú nyelvészeti és pszichológiai elv felfrissítésével. A pragmatika szó használata Ollernél ugyanis nem azonos a szó mai (nyelvészeti) értelmével, a fogalom Dewey alaklélektani ihletésű nyelvtani elvárás kategóriáján alapszik (hogy tudniillik a hiányos mondatokat mintegy kényszeresen ki akarjuk egészíteni). Ez az elv hozta vissza haló poraiból a diktálást mint tesztmódszert, valamint a szövegkiegészítésnek azt a sajátságos esetét, amelyet cloze procedure-nek nevezett el a szakma. Meg kell jegyeznünk, hogy mindkettő valóban integrált mint technika, mert megoldásukhoz többféle készségre van szükség. Viszont mint tesztmódszerek csak passzív módon vizsgálják a készségeket, hacsak az általuk kiváltott írást nem tekintjük produkciónak (amit ugyanis le kell írni, az egy-egy szó, illetve mások megfogalmazása). Később Oller maga revideálta nézeteit, és a pragmatikus tesztelés technikái közé bevezette a szóbeli kommunikációt, különféle írásbeli feladatokat, amelyek között még az esszé műfaja is szerepelt. Oller tagadta, hogy a nyelvi készség elemeire bontható (ezért kell integrált tesztfeladatokat adni), sőt azt is feltételezte, hogy a nyelvtudásban afféle felszín alatti telérként végighúzódik valami egységes, de nem explicit nyelvi képesség (unitary trait hypothesis), amelyhez a tesztek szerkezetének alkalmazkodnia kell. A későbbi többdimenziós statisztikai eljárások ezt a feltételezést nem igazolták. (A pragmatikai tesztelés műfajait már korábban tárgyaltuk, 67-71. o.)