Időközben a tesztelés matematikai hátterének fejlődése lehetővé tette, hogy a kutatók egyszerre több tényező viselkedését is megfigyeljék igen bonyolult helyzetekben. A kutatási eredmények hatására megdőlt az az elképzelés, hogy a fejlett nyelvtudás mögött egyetlen, egységes képesség húzódik meg. Az új eredményeket figyelembe vevő nyelvtudásmodellek közül Bachman (1990) elgondolása aratta a legnagyobb sikert. Elképzelése szerint a kommunikatív nyelvi képesség (communicative language ability, CLA) három komponensrendszer együttműködéséből fakad. Egyfelől létezik maga a nyelvi kompetencia, amely szervezési (vagy elrendezési) kompetenciából, illetve pragmatikai kompetenciából áll. Az előbbi, vagyis a rendezői kompetencia nyelvtani és szövegalkotói aspektusból, míg a pragmatikai kompetencia illokúciós (a beszédfunkciókat kifejezni képes) és szociolingvisztikai kompetenciából áll. A második nagyobb elem a stratégiai kompetencia, amely a beszédfunkciók értékeléséből, tervezéséből, majd végrehajtásából áll. A harmadik összetevőt Bachman pszichofiziológiai mechanizmusoknak nevezi, ezek valójában a készségeket jelentik, amelyek produktív, illetve receptív csoportjaiban a közlés csatornája szerinti osztat is van (szóbeli, vizuális, hallási). A külföldi szakirodalom (sőt a hazai is, vö. Katona, 1996: 22) jelentős előrelépésnek tartja Bachman modelljét.