A tökéletes nyelvtudás merő absztrakció, a valóságban nem létezik. Az egyedekben tetten érhető nyelvtudás mindegyike csak approximáció e tökéletesség irányában, egyéni, soha vissza nem térő rajzolat, idioszinkratikus állapot, amely meghal az egyeddel. Amikor a folyamatos beszéd alaktanilag is helyes formában kibuggyan a gyermekből, csodálatot kelt, hiszen a bemeneti anyag, a mintavétel hiányosnak tűnik, és gyakran célzottnak sem tekinthető. Ekkor még jótékony homály fedi az intelligencia különféle régióit: a gyermek értelmessége még nem látszik (vagy éppen többnek látszik) az óvodai memoriterek, kis családi show-k és egyéb produkciók jótékony leple alatt. (Ekkorra a gyermek mögött már jó néhány ezer „nyelvóra” sorakozik: ha ezeket a számokat egybevetjük a felnőttkori pár száz órás nyelvi kurzusokkal, akkor igazoltnak tűnik a csekély előrehaladás.) Éppen a mintavétel töredékessége és az a tény, hogy a nyelvelsajátítás (bizonyos intelligenciaszint alatti esetek kivételével) nincs összefüggésben a mérhető értelmességgel, arra késztette Chomskyt és követőit, hogy a nyelvelsajátítás képességét öröklöttnek tekintsék. Ez a nyelvelsajátító berendezés csak úgy képzelhető el, hogy a benne található, nem kiforrott sémák halmaza az első nyelv elsajátítása során szelektálódik, és egyértelművé válik az elsajátító nyelv szabályrendszerének beemelésével. Az elsajátított első nyelv tölti ki matériával ezt a szabályrendszert, amely így explicitté válik. E rugalmas kommunikatív eszköz segítségével építjük ki nyelvtudásunknak azt a kultúrába kötött részét, amelyhez nem kell leélni a kifejlődésükhöz szükséges évszázadokat (évezredeket). Ez a kulturális jelentés egy adott, többnyire kisebb közösség számára meghatározó erő, amely még a nagyon távolra szálldosó köveket is gravitációjába vonja. A nyelv játékossága, kreatív lehetőségei következtében van olyan nyelvhasználat is, amely csak egy barát vagy a szűkebb család (illetve egyes-egyedül az adott személy) számára érvényes: az ilyen nem társadalmasult nyelvtudásdarabka a közösség számára értelmetlen, viszont érzelmi mozgósító ereje a szűken érintettek számára óriási lehet. Ezek az egyéni nyelvtudások, ezek az „egyéni dialektusok” (idiolektusok) összessége jelenti egy nemzet „törzsi” nyelvtudását, amely nyelvállapotok szintén változnak, méghozzá viszonylag meghatározott sebesség szerint.